Szeretek hallgat(óz)ni, szeretek megfigyelni, de már egészen másként. Sohasem a részletek érdekelnek, nem a konkrétumokra vagyok kíváncsi, hanem a megnyilatkozásokra. Az emberek között zajló történéseket úgy érzékelem, mint amikor valaki kiül a folyó partjára, és nézi a hullámokat, a víz tömegét és hömpölygését, hagyja hatni magára az egész látkép hangulatát, és inkább benyomásokat gyűjt, mint információkat. Szeretek így kivülállóként részese lenni az élet folyamának. Mindig elámulok, rácsodálkozok, ellágyulok tőle, de soha nem az ébred bennem, hogy szeretnék a részese lenni, odaszaladni és bekapcsolódni a történésbe, hanem megérint a teljesség, mintha mindent értenék és látnék, és már nem belefolyni szeretnék, hanem kilépni, mint aki már mindent elvégzett, mint aki nem tud se hozzátenni a dolgokhoz, se elvenni belőlük, de ő már felesleges, már nem része a világnak. Mint amikor egy baráti párral töltöm az estét, és érzem, hogy annyira kezdenek egymás felé fordulni, hogy ideje mennem, hogy ne gátoljam a folytatást - van ebben a feleslegessé válásban valami örömteli. Egy érzés, hogy a dolgok rendben mennek, és nem kitaszítottként megyek az utcán hazafelé, hanem az ő egymásratalálásuk feletti boldog mosollyal. 

Ülök a villamoson, és zeneként hallgatom, ahogy két fiatal beszélget. Egyetlen szót sem csípek el, inkább a hangok hullámzását érzem, a lendületét, az egymásba fonódását. Ízlelgetem, ahogy vibrál közöttük a kölcsönösség, nincs jelen az unalom, a viszonzott érdeklődés folyamatos. A szavak oda-vissza pattognak lágyan és gyengéden. Elvarázsol az időtlenségük, hiszen jót beszélgetnek, ezáltal nincsenek jelen, repül velük az idő, a villamos, a tér, és belekapaszkodva a hangulatba én is velük repülök potyautasként.

Egyre jobban szeretem ezt a passzívan szemlélődő létet, a tolvajlásnak ezt a sajátos műfaját. Már nem csak emberekkel, de könyvekkel is így vagyok: nem tudom őket kiolvasni, megtanulni, a velük való találkozásban megérint valami, ami áhítattá formálódik, és ezáltal be is tölti a célját. A könyv is csak egy ugródeszka a végtelenbe. Nem a könyvben találom meg, hanem a könyv által, és a végtelenhez kapcsolódva már a könyv túl konkrét, túl anyagi. Csak az aggaszt, hogy teljesen beszippanthat ez a létforma, átlényegíthet valós emberből árnyékká, és már annyi aktivitásra sem leszek képes, hajlandó, amivel fenntarthatom magamat...........a dolog másik oldala viszont, hogy ebben a lelki csendben és burokban képek fejlődnek, a felszín alatt valami formálódik, mintha pont ez teremtene alapot az alkotáshoz. Mégis, összességében nem lesz ez így jó, szól egy hang a fejemben...........