"Ha találunk valakit, akihez szólni érdemes, és nem szólunk hozzá, elveszítettünk egy embert." (Japán mondás)

Általában is az egyik legnehezebben megemészthető élmény az ember életében a viszonzatlanság, de viszonzatlanság alatt többnyire szerelmet értünk, esetleg szeretetet. Számomra ez a keserű élmény ahhoz kapcsolódik, amikor találok valakit, akihez szólni érdemes, és miközben egész lényem lelkesülten ég a felfedezés és kíváncsiság lázában, a viszont-rácsodálkozás elmarad, és ott állok megszégyenülve és rejtegetve, titkolva az érdeklődésemet. Tudom, mindez természetes is lehet, és azt is tudni vélem a fejemmel, hogy nem szokás gyermeki lélekkel rácsodálkozni senkire sem. Még azt is tudom, hogy az egyoldalúság annyira normális jelenség, hogy én is ezt teszem másokkal, hogy van az én életemben is fordított helyzet. Még az is bizonyos, hogy kölcsönösséghez ritka együttállás szükséges, ezért többszörösen nincs, mint van. De mindezen tudás nem oldja az ilyenkor esedékes fájdalmat, és a vágyat, hogy soha többé nem akarom átélni - és mindez ösztönösen tol a bezárkózás és rejtőzködés irányába.

Minden viszonzatlanság lényege azonban nem maga a fájdalom, hanem az a képesség, az a helyzetfelismerés, ami segít kilépni az egyoldalúságból ahelyett, hogy folytonosan benne tartózkodva szüntelenül átélnénk minden nap, súlyosbítva az egészet a hiábavaló reménykedés mételyével.