Egy lány nyomkodja a telefonját a villamoson. Szép nagy és rózsaszín körmei vannak, szóval némiképp ferdén kell pötyögnie a betűket a kijelzőn, viszont közben áthatja az arcát egy kissé félszeg, visszafogott mosoly, boldogan és várakozón. Feszültség bújkál benne, örömmel telített feszültség, de uralkodik magán, és mégis olyan nyílt, árulkodó.

A modern eszközök felbontották az életet, és lehetővé tették, hogy folyton jelen legyen a másik valamilyen formában. Most éppen digitálisan, virtuálisan. A határok kitágultak, és ettől a ritmus megváltozott. Próbálok belegondolni, hogy mit jelent ez a potenciálisan folytonos jelenlét és kapcsolat, de most csak tompán néz vissza az elmém, és azt mondja, hogy bőven elég mára a lány mosolyának az emléke. Úgy legyen!