"- Hol van a tegnapi napod?

- Tegnapi napom nincs sehol, csak a fejemben.

- Szóval a képzeletedben. A képzelet hamisít. Hát a jövőd hol van?

- A jövőm szintén nincs sehol.

- Akkor hát mid van?

- Úgy látszik, nincs egyebem, csak a pillanat, amikor a jövőm múlttá válik." (Füst Milán: Ez mind én voltam egykoron)

A mai napig szerelmese vagyok ennek a párbeszédnek, mert nem csupán költői módon tömör és filozofikus, de van benne valami ritmus, valami zeneiség. Mégis, azt kell mondanom, hogy az ilyen költői igazságok olyanok, mint a mákony, mint a szirén éneke: bódítanak. Igazak, ám mégsem valósak. Valódinak látszanak, igazinak, miközben egy fogalmi világ látszatában bolyonganak, amely fogalmi világot pont az erősíti meg, hogy közös élmény, közös tudat eredménye. Mintha a hallucináció igazzá válhatna attól, hogy tömegek élik át ugyanazt egy kollektív pszichozis során. A kollektív pszichozis önigazolása pont arra épül, hogy mivel sokan tapasztaljuk ugyanazt, ezért az valódi kell hogy legyen. Csakhogy az illuzionistákat tévedés lenne mágusoknak gondolni. 

A szöveg tehát fogalmakat használ, olyan közös fogalmakat, amelyek létéről mindenki meg van győződve: tegnapi nap, képzelet, jövő, birtoklás, pillanat. A szöveg hamisságának tetőzése: "Akkor hát mid van?". Olyan evidensnek tűnik a birtoklás képzete is, hogy a szövegbeli szereplő nemhogy a kérdés hamisságáig, de odáig sem jut el, hogy semmije sincsen, mert még mindig ott van neki a pillanat, amin átfolyik az idő. És hát a szöveg elfedi, mert mindig a kimondott szavakra figyelmezünk, hogy igazából többet állít, mint amit kimond. Mert a szereplők hisznek abban, hogy van értelmük, amelllyel megfoghatják vagy a pillanatot, vagy a valóságot, vagy azt, hogy mijük van, és mijük nincs. Hogy képesek párbeszédre, képesek közös felismerésre. Lám, mennyi mindent birtokolnak a pillanaton kívül is: képzeteket, szavakat, fogalmakat, belső világot. 

S hogy nekem mim van? Én nem érteni a kérdést................