"Hogyan lehetséges, hogy nyers, tanulatlan lelkek is megzavarhatnak finom, kiművelt lelkeket? Milyen a finom, kiművelt lélek? Ismeri a kezdetet és a véget, a mindenség anyagát átható értelmet, amely a világegyetemet az idők végtelenségén át, de előre megszabott korszakok rendjében kormányozza." (Marcus Aurelius)

"Nem volt olyan híres hadvezér, akinek ne lett volna hajlama és érzéke az emberi elme öröksége iránt. Nagy Sándor győzelmeinek gyökerénél mindig megtaláljuk Arisztotelészt." (De Gaulle)

Oly korban, oly helyen élek, ahol az elmélkedés, a filozófia iránt ösztönös a gyanakvás, a lenézés. Ahol a cselekvés, a pillanat uralása felmagasztaltatik a megfontolás és körbejárás kárára. Ahol kultuszát éli a mondás, miszerint "a tett halála az okoskodás", s ahol az okoskodással azonosítják a mérlegelést. Ahol azt a vezetőt éltetik, aki népi bölcsességekre hivatkozva teljesíti be a sokaság lelki óhaját, és a kritikus, az elvont elméket rühellik, bennük az egység megbontóját, kerékkötőt, aggályoskodót, élhetetlen bölcsészt látnak, s a bölcsész amúgy is körberöhögött és értéktelennek tartott értelmiségi hóbort csupán. Légvár, megfoghatatlan tudás, vagyis nem tudás. Hiszen nem tud határozottan az asztalra csapni, és nem képes felosztani a világot jókra és rosszakra, gyakorlati haszna meg nincsen. Tudásnak is csak az számít, ami tisztán és jelszavak szintjén képes kijelölni az irányt, megnevezni az ellent és a felelőst.

Oly korban, oly helyen élek, ahol a bölcsesség szeretete, az érzékenység, az empátia férfiatlannak tetszik, és művelője könnyedén kerülhet hírbe, hogy saját nemét szereti, vagy "jobb esetben" nőhöz még életében nem ért. Ahol az igazságosságra törekvés, vagyis a mind több részre való figyelem, a méltányosság, mivel nem hangzatos, és nem kínálja fel a bűnbakot a tömegnek, lelkesedést nem vált ki. Ahol a megértés szándéka a lélek mérgezőjeként, nem pedig kívánatos magatartásként jelentkezik, mert károsan befolyásolja a férfiasan pergő jelszavakat, a sommás ítéleteket. Ahol a vita nem urak tisztelettől átitatott párbajához hasonlatos, nem is lovagi torna, hanem legénykedés, és az a legény, aki állja, a finomkodás meg nőknek való. Ahol becsülete a dolgok néven nevezésének van, ami azonban mégsem egyenesség, hanem böfögéshez hasonlatos kéretlen és keresetlen odamondogatás. Ahol a magabiztosan kinyilatkoztató tőmondat az úr, a kérdőjel meg régóta száműzetését tölti. 

Ebben a szellemtelenségbe hanyatló világban kaptam ajándékként egy érvet: hogy nevezetesen voltak korok, melyekben a császárok, hadvezérek nem csak hogy nem szégyellték, hogy filozófusok is, hanem egyenesen kívánatosnak tartották, és bennük ez a férfiassággal szépen megfért, sőt, hozzá is tartozott. El is feledtem, el is halványult bennem, hogy igen, az uralkodó felfogással szemben a szellem és a férfi összetartozik, hogy volt Marcus Aurelius is a világon, nem csak Koppány, vagy Lehel. Hogy a férfias szellem két területe a kalandor-felfedező, aki a külső világban hatol az ismeretlenbe, hódít meg világokat, vagy a filozófus-szerzetes-művész-gondolkodó, aki ugyanezt teszi a belsőben. Fura, hogy olykor mintha szembekerülne a kettő, fura, hogy időnként egyik lenézi a másikat. Fellázad az izmos kar, és kineveti, alárendeli az értelmet. Azt mondja neki, hogy "nem vagy másra jó, csak arra, hogy kiszámold, mekkora kalapáccsal döngessem a falat, hogyan érveljek-harcoljak a csatában, hogy miként cselekedhetek a leghatékonyabban, de ha ennél bonyolultabb, mélyebb dolgokkal jössz, megtöröd bennem a tetterőt".

Könyvet olvasok a nagy hadvezérekről, és mind kivétel nélkül megerősítik a filozófia, az elmélkedés fontosságát, azt, hogy az egész megértésére törekvésből lesz a gyakorlatban is helytálló cselekvés, mely csak akkor lehet eredményes, ha a lényeget ismeri fel, és a pillanatnyi valósághoz igazodik, miközben a jövőt is szem előtt tartja. De nem csak ezt erősítik meg, hanem azt is, hogy az emberi léleknek szüksége van a példákra, a lelkesítésre, a múltra, a nagy alakok megidézésére, mert belőlük nyer erőt, energiát, kitartást. A jóra törekvés, a becsvágy olykor nem talál fogódzót a jelenben, és akkor kellenek azok, akik már nincsenek, és mégis mindig jelen vannak. A nagyságnak sajátos aurája és korokon átívelő ereje van.