Szeretlek. Pedig. Pedig nem illünk össze, ha egyáltalán, akkor egy hét után én magam küldenélek el. Buta vagy, durva és pallérozatlan a lelked. Nincs benned finomság, szeretet. Magamutogató vagy, és önző. Sokáig azt hittem, hogy elrejted a gondolataidat, érzéseidet, de nem, nincs mit elrejtened, bár azt sem vitatnám, hogy van benned valami különleges. Különleges illúzió, amely elhiteti, hogy több lapul ott, mint ami látható. Persze nem te teremted az illúziót, azt én hozom létre, én táplálom, és bennem hat. Nem is tudsz róla, csak adod önmagad, és élvezed, ha hatással lehetsz másokra. Másokra, akikre igazán nem is vagy kíváncsi. Neked tükör kell, kétlábú tükör, és abból is jó sok. 

Szeretlek, pedig. Pedig nem is szeretsz, és nem is szerethetsz a fentiek miatt. Nem is ugyanazt jelenti számodra a szeretet, mint nekem. Számodra a szeretet is amolyan ragaszkodás, amely éppen ezért alig különbözik attól, amikor szereted a virágot a szobádban, a komódon porosodó kis szobrocskát, a mintás bögrét, a kutyát, a macskát. Pedig mindezekből fakadóan nem is kapok tőled semmit, és a semmit jó erősen aláhúzandó. 

Ha moralizálnék, akkor elítélhetném magamat, vagy téged, vagy a világot, vagy az Istent. Ami azonban fáj a hitvány szerelmen, a viszonzatlanságban történő megsemmisülésen, a hiábavaló és értelmetlen sóvárgáson túl, az a saját beletörődésem, a saját magam iránti közöny. Az, hogy semmi nem lázad fel bennem elutasítva mindezt, mert nem ez jár nekem, ennél többet és jobbat érdemlek..........már nincs ez a hit. Büszkeség van csupán, amely nem hajlandó koldulni, a porban kúszni, de már nincs az az önbecsülés, amely elutasítja a rosszat, mint hozzá méltatlan történést. A fejem tudja, hogy nincs jól ez így, lázadni akar, de a szívem és a lelkem némán hallgat.