A tibeti tanítványnak rá kellett ülnie egy halott mellkasára, és az éjszakát ebben a pozícióban kellett végig meditálnia. Határhelyzet. A határhelyzet olyan szituáció, amelyben az ember világba vetett énje felbomlik, attól elszakad, és a mindennapi élet illúziója szertefoszlik.

Nem állt módomban halottak mellkasára ülni, de a technika megragadott, ezért mindig az emberi kapcsolatok törékenységére koncentráltam. Ha elveszítettem valakit, vagy engem taszítottak el, bármennyire fájó volt, folyton arról meditáltam, ahogy a másik bennem, és az én létem őbenne semmivé válik. Ahogy a jelen fokozatosan elfedi a múltat, és bármi történt is, vagy nem történt, az valahol jelentéktelenné zsugorodik, az emlékezés ködébe merül, elévül. Mindezen tapasztalatokban nem félelmetes és riasztó törvényt láttam, amely elől menekülni kell, s amely elől oly sokan menekülnek, hanem valami mélyebb szépség mutatta meg az arcát. A költővel szólva: a múlandóság mámora. 

Folyton annak a tapasztalatnak a mellkasára ülve meditáltam végig az éjszakát, hogy a ma remekül és jól működő emberi kapcsolat is milyen törékeny, hogy olykor elég egy sértés, egy csalódás, egy külső esemény, és máris a múltté. Egy pillanat elég az eltávolodáshoz. Két pillanat elég a megundorodáshoz, az iszonyhoz. S ha hagyjuk, hát magától elsorvad.

Folyton a múlandóságban élek, ezért nem azt tartom természetesnek, hogy valami van, hanem azt, hogy valami véget ér, elmúlik, lezárul, átalakul, felbomlik, elillan. Ha az állandóságot és az örökkévalóságot keresném, azt semmiképpen nem keresném a barátságban, a szerelemben, a családi életben. Nem a sikerben, a gyarapodásban, a munkában. Talán leginkább az alkotásban, a gondolkodásban, a látásban, a szemlélődésben, a jelenlétben. Nem is ismerem annak tapasztalatát, hogy valaki mellett, valakivel, valakiben otthon vagyok. Sosem volt ilyen.

Amikor szeretetre és elfogadásra vágyom, olyasmire vágyom, ami minél mélyebben fogalmazódik meg, annál lehetetlenebb és képtelenebb sóvárgás. Az örökkévalóra irányuló orientáció leértékel minden időleges dolgot, abban nem tudok immáron hinni, azért nem tudok erőfeszítéseket tenni. A barátságok és szerelmek úgy peregnek át az ujjaim között, mint a száraz homok, és én nem is próbálom megmarkolni, megtartani, nem próbálom életben tartani. Mert hatalmába kerített az elmúlás szemlélete, és nekem fontosabb és igazabb passzívan szemlélni a bomlás folyamatát, mint aktivitást kifejteni azért, hogy valami legyen, megmaradjon. Számomra természetesebb a távolodó ember hátát bámulva megérezni azt, hogy minden véget ér, mint maradéktalanul feloldódni a közeledő és rám mosolygó arcban.

Az én kertem nem rendezett, karbantartott kert. Nem vagyok képes belenyúlni, egy elképzelés szerint kialakítani, megerőszakolni azt, ami körülvesz. Csak ülök a rozzant székemen, és nézem, ahogy a természet maga alakítja ki a látképet. Nekem itt dolgom nincsen....................