- Hogy érzed magad, Uram? - hangzott el a kérdés váratlanul Parsifal szájából kicsit esetlenül, hebehurgyán, mivel ha egy kérdést régóta hordozunk magunkban, amit még a korábbi mulasztás és figyelmetlenség terhe is nyom, akkor már vegyül bele egy kis mesterkéltség, egy kis türelmetlenség, egy kis izgatottság is. Az ilyen elkésett és utólagos kérdés sokszor nem is a jelennek, hanem a múltnak szól, vagyis egy olyan helyzetnek, ami már nincsen. Ettől esetlen. 

Amfortas elgyötörten pillantott fel az égre, pontosabban a menyezetre, miközben Parsifal várakozón nézett rá. Tekintetében egyszerre volt szorongó feszültség, és önelégült boldogság, mivel azt hitte, végre rátalált a helyes útra, és megkérdezte azt, amit kell. Amfortas arra gondolt, hogy egy évvel ezelőtt, amikor Parsifal először járt nála, még talán örömmel vette volna a kérdést, de mára a gyötrődése eltávolította az emberek világától, és ugyan nem tudott meghalni, de élni sem - vagyis más perspektívából látta a dolgokat. Már a gyötrődésétől is eltávolodott.

Először az jutott eszébe, hogy vajon bölcs dolog-e rákérdezni a nyilvánvalóra. Utána arra gondolt, hogy nem is tudna válaszolni, mivel ugyan fáj neki és benne valami, de ennek már nem tulajdonít jelentőséget - vagyis már nem is fáj, már nem is szenved. A kérdés őt állítja a középpontba, de hát ő sem számít, és nem is akar a középpontban lenni. Azon elmélkedett, hogy buddhista stílusban kellene válaszolnia, felmutatva egy virágot, vagy az öklét, vagy tapsolni egyet, és akkor ez a Parsifal, akin érződött még mindig az a naivitás, amit anyja hóbortos nevelése eredményezett, szóval talán akkor Parsifal megvilágosodna, és nem kérdezne többé ilyesmiket azzal a jószándékú önelégültséggel az arcán, mint aki tudja hova megy. 

Amfortas rájött, hogy az emberek nem tudnak önfeledten jók lenni, mindig, amikor tesznek valamit, ami az ő fogalmaik szerint helyes és jó, akkor egyfajta boldogság árad szét a lelkükben - ez a hatalom azután vezérli és sodorja őket. Azt hiszik, kiteljesednek. Azt mondják, önzetlenül teszik, de vajon akkor is tennék, ha a saját lelkükben nem élhetnék meg a belső jutalom gyönyörét? Ha a jóságuk nem teremtene láthatatlan közösséget azzal, akivel jót tesznek, és aki ezt elfogadja?

A töprengés hosszúra nyúlt, és Parsifal, aki azt hitte, hogy végre feltette az egyszer elmulasztott és szükséges kérdést, helyrehozva mindent, kezdett elbizonytalanodni. Zavartan pislogott jobbra-balra, Amfortas embereit fürkészte, azonban az ő arcuk már rég nem árult el semmit - a királyukkal való együttérzés révén ők is feloldódtak a köztes létben, és időtlenné, kifejezéstelenné váltak. Egy ponton túl már nincsen szenvedés, az is szétporlik a beletörődésben, az elfogadásban.

Parsifal állt, várta a választ. Közben évek, évtizedek teltek el, Amfortas még mindig a menyezetet nézte, láthatóan elgondolkozva, mialatt Parsifal már nem vendégként állt ott, hanem a kastély részeként, beleolvadva Amfortas udvartartásába. Lassan az ő arcáról is eltűnt minden, a fontoskodás, az érdeklődés, a szorongás, a zavar. Már nem volt számára múlt és jövő, de a jelen sem a pillanattal volt azonos, hanem az időtlenséggel és a végtelenséggel. Néha felsejlettek benne emlékképek az egykorvolt emberi életéből, de fura módon ezt a mozdulatlan örökkévalóságot többnek érezte, mint azt az eseményekben és történésekben hullámzó életet. Nem vágyott vissza, pedig az imént még ő akarta megváltani Amfortast, amikor még azt hitte, hogy tehet jót, és megválthat bárkit is. De mitől?