Először csak egy gondolat, egy emlék, ami érzéseket ébreszt. Az érzések éhesek, ezért további gondolatokat hoznak létre, egymást erősítve. Ekkor az ember már sodródik az érzések, képek, fantáziák, emlékek, gondolatok hullámain. Megjelennek ekkor a benyomások, az összegzés hajlama, amely tapasztalattá akar növekedni, és máris ott vagyunk, hogy mindez hangulattá, életérzéssé terebélyesedik. Rosszkedv vagy vidámság - mindegy, csak más az előjel -, az ember egyre csak gondolódik, érzésekkel telítődik. Ha elég erős a sodrás, a napját ebben a képzelgésben tölti, nem tud figyelni, nem tud ráhangolódni másra, egyre csak hagyja magát vinni a saját érzései által. Csőlátás alakul ki, látótere beszűkül, hipnotizált állapotba kerül, már szinte nincs is itt, ebben a világban.........

Ez az útja annak, ahogy az embert vak és önkényes érzelmi és gondolati áramlatok sodorják, amelyeket nem ural. Hogyan lehetne valaki szabad, leküzdve minden külső korlátot, ha közben a benső világot nem képes uralni? Ha a saját maga gerjesztette örvények ragadják el és viszik magukkal tehetetlenül?