Rejtőzködők

Szeretnék repülni. Olykor tudok is.

2017. aug 27.

Irígy igazság

írta: Perceval
Irígy igazság

Hajlamos vagyok elfelejteni, ami pedig az egyik alaptételem, hogy akár ellentétes okok is összetartozhatnak szervesen. A felszólaló igazságérzet könnyen keverhető például az irígység gyanújába. Mintha az irígység ne lehetne akár része, akár hajtóereje az igazságérzetnek. Az más kérdés, hogy olykor az irígység szívesen álcázza magát igazságérzetnek, és tetszeleg abban, magát is becsapva, hogy ő csupán erényes törekvés, semmi más.

Tovább Szólj hozzá

2017. aug 27.

Ésszerű halál

írta: Perceval
Ésszerű halál

Egész életemben törekedtem a tudatosságra, a következetességre, az élethelyzetek módszeres végiggondolására és megértésére. Mindez együtt valamiféle ésszerűségnek való alárendelődést jelentett. Igyekeztem elkerülni a sodródást; a nem-döntés állapotának elnyújtásától mindig iszonyodtam, zsigerileg képtelen voltam rá. Soha nem is értettem, miért jó oly sokaknak az erőtlenség, a sodródás, a döntés és szembenézés végtelen elodázása. A várakozás arra, hogy az Élet maga oldja meg a helyzetet, és ne kelljen dönteni.

Azonban ennyi évtized után már látom az árnyoldalakat is. Ha az ésszerűség vezérli az életünket, az sokszor jelent döntést az érzések ellen, sőt, sokszor hideg és józan logika szab határt a ...

Tovább Szólj hozzá

2017. aug 24.

Összeesküvő világ

írta: Perceval
Összeesküvő világ

Amikor az ember nehéz helyzetek sorát megélve sajátos lelkiállapotba kerül, hajlamos lehet túlreagálni az apró bosszúságokat is. A különben egymással semmilyen kapcsolatban nem álló eseményeket összefüggő "átokként" érzékelheti, amelyek révén folyton megkérdőjeleződhet a léte, annak érzete, hogy ő valaki, hogy érték, hogy kell, hogy szükség van rá.

Bajos időkben nehéz megőrizni a tisztánlátást, nehéz a csapásokat, a nehézségeket saját értékükön kezelni. Az ember a legkisebb konfliktust is görcsösen arra használhatja, hogy valamilyen kivívott győzelmen keresztül igazolja önmagát önmaga előtt. Ki akar csikarni a világtól elismerést, figyelmet, visszaigazolást. Valójában a kétségbeesése, harca, hullámzó ...

Tovább Szólj hozzá

2017. aug 24.

Jobb emberré válni

írta: Perceval
Jobb emberré válni

Még az ifjúkori vallásos indíttatásom egyik halódó zárványa, maradványa az igény, hogy a helyes utat kövessem, hogy jobbá váljak, hogy rendszeres önvizsgálatot tartsak. Hogy törekedjek az igazságra, igazságosságra. A felnőtté válás útján azonban én is szembesültem azzal, hogy a világ nem így működik, hogy ezek a célok nincsenek jelen a hétköznapokban, hogy az emberek tetteit nem elvek és eszmék, hanem pszichológiai szükségszerűségek határozzák meg. Ebből a csalódásból fakadóan is kiüresedtek ezek a lelki célok, sőt, meggyűlöltették magukat, nem azon okból, mert úgymond nincs hasznuk, hanem mert végső soron illúziónak bizonyultak. Az emberiség megannyi emelkedett elgondolása egy Buddhától vett hasonlattal: mint a virág, ...

Tovább Szólj hozzá

2017. aug 22.

A bugyi

írta: Perceval
A bugyi

A fotón egy vázlatfüzet látható, amit egy fedetlen comb és egy fürdőbugyi szegélyez felülnézetből. Ennyi a kép. Az ismerősöm grafikus, és azt örökítette meg, hogy a strandon rajzolgat. A fotó átlagos, amennyiben lányok, nők előszeretettel fotózgatják a köldöküket, a lábfejüket, a lábuk közét (fürdőbugyiban).

Nem, nem erkölcsi prédikációt szeretnék megfogalmazni, csupán próbálom érteni ezt a rohadtul értelmetlen világot, amelyben az egyik oldalon van az önérzet, a "kikérem magamnak, nem vagyok kurva", a másikon pedig a közszemlére tett női öl, az alsónemű által kirajzolt pina. Mi az üzenet? Autonóm, érett, felnőtt nő vagyok, akinek lelke és személyisége van? Mi lenne, ha egy férfi fotózgatná a dudorodó gatyáját, ...

Tovább Szólj hozzá

2017. aug 05.

A melankólia magánossága

írta: Perceval
A melankólia magánossága

Olvasgatom a könyvet (a melankóliáról), és megöl bennem mindent. Maradéktalanul. A melankólikus mindig csak arról ír, hogy miként rezonál a világ őbenne, hogy mi mindent lát maga körül, de ő sosem részese a történésnek, hanem mindig csakis szemlélője. Igazából számára a világ se világ, hanem belső történés - ami annyiban fantazmagória és rögeszme, minél inkább elszakad a valóságtól. Erre a szemlélődésre persze fel lehet húzni esztétikát, filozófiát, zenét vagy képet. Addig lehet finomítani, amíg amolyan rendszerféleség kerekedik ki belőle. Bennem azonban mégis ott a kérdés: minek?

A melankólikus (író) emberről a magányos kisfiú jut eszembe, aki félrevonul, és amíg a többiek fogócskáznak, ő egyedül építget ...

Tovább Szólj hozzá

2017. júl 19.

Másvilágok

írta: Perceval
Másvilágok

Szeretem benne a törékeny, életvidám csapongást. Kicsit olyan, mint egy madárka, amelyik énekel, fázik, boldogan verdes a napfényben, de közben olyan sebezhető. Az ő világából nézve nem létezik, hogy ne legyen célja és értelme a létének. Számára így kell lennie, és a káosz, a semmi lehetőségének felvetésétől fázni kezd, és nem is érti, hogy lehet ilyet gondolni.

Mindig hittem a filozófiában, hittem abban, hogy van objektív világ, a tények világa, és hogy a tények közös alapot jelenthetnek az együtt gondolkodáshoz. Mégis, ez az objektív világ rendült meg bennem, és már olyat se mernék kijelenteni, hogy csakis önmagunk szűrőjén keresztül érzékeljük a világot, és hogy eképpen nem is a világot érzékeljük.

Egyre ...

Tovább Szólj hozzá

2017. júl 18.

Gyújtó könyvek

írta: Perceval
Gyújtó könyvek

Még mindig a melankóliáról olvasok. Egy reneszánsz festőről elmélkedik a szerző, megemlítve, hogy egy bizonyos értekezés kalózkiadása hogyan hathatott az egyik festményére. Magam is ismerem azt a mámorító érzést a múltamból, amit a régi, könyvhiányos korok embere érezhetett, ha egy vágyott és nehezen beszerezhető mű került a kezébe, amely új eszmékkel és gondolatokkal ajándékozta meg. Az éhes és szenvedélyes elme azután képes szinte szerelembe esni, megtermékenyülni pusztán egy könyvtől. A bőség, a szinte végtelen választék gondolatokból, eszmékből és könyvekből pont az ilyen lelkesedés ellen hat. Nincs a vágyakozás és várakozás izgalma többé, szinte minden gondolat, és az ellenkezője is pillanatok alatt elérhető. Nem ...

Tovább Szólj hozzá

2017. júl 11.

A melankólia szaga

írta: Perceval
A melankólia szaga

Földényi F Lászlótól olvasgatom A melankólia dicséretét. Az elején egy emléket boncolgat, amikor még gyerekként látott egy halottat, és az megérintette, megigézte, sőt, egyfajta erotikus izgalomba hozta később, amikor mintegy ösztönösen felvette az élettelen test pózát. Innentől még sokáig kísértette a halott szaga, ami beívódott a testébe, a tenyerébe, és amelyet nem is akart lemosni magáról, inkább lopva szagolgatta.......

Azon töprengek olvasás közben, hogy a melankóliának is szaga van, csakúgy mint a halottnak. Kissé émelyítő, áporodott, mély, nyirkos, időtlen, sötétbe hajló szaga. A mélységre jellemző a szépség, a bölcsesség, de a rettenet és az őrület is. Ezek keveréke adja a melankólia szagát, mely a legtöbb ...

Tovább Szólj hozzá

2017. júl 10.

Megcsalatva

írta: Perceval
Megcsalatva

Ha az ember folyton elengedi a dolgokat, ha folyton ebben a lelkiállapotban tartózkodik, akkor talán ragaszkodni se tud semmihez és senkihez. 

Igazából soha nem voltam féltékeny. Legalábbis nem abban az értelemben, hogy a félelem az elvesztéstől, a magamra maradástól, vagy a bírvágy megérintett volna. Ami nálam féltékenységként jelentkezett, az sokkal inkább a becsapottságtól való viszolygás volt. Hogy látszatban élek. Hogy mindenki más már tudja, csak én nem. Hogy színház vesz körbe. A féltékenységem - nevezzük így - a tiszta helyzetért, a tisztázásért volt mindig is. Ha már megérint, hogy félrevezetnek, hitegetnek, hazudnak, akkor jön a nyugtalanság, a pőre igazság akarása. Annak kimondása, hogy vége. Mindennél inkább......

Tovább Szólj hozzá

2017. júl 09.

Szeretőként

írta: Perceval
Szeretőként

A "kapcsolataim" túlnyomó többségében szerető voltam. Két dolgot tartottam magamtól távol. Az egyik a moralizálás, a másik a megértés. 

Gyűlölöm a moralizálást, mivel az embert nem tartom kizárólagosan etikai lénynek, hanem sokszor gyenge, olykor nyomorúságos, boldogságot sóvárgó léleknek, aki többször sodródik, mint amennyiszer irányít bármit is. Nem annyira a bűn, a bűn elkövetése zavar, mint inkább a gyengeség, a tehetlenség, a sodródás. 

A megértést is elutasítom, mert a megértés mindig a felmentést szolgálja, márpedig az ember nem mentes az öncsalástól. A megértés pedig éppen ezt a fajta hazugságot táplálhatja. A barátok bűne, hogy támogatni akarnak, nem szembesíteni. Az emberek bűne, hogy a barátoktól a ...

Tovább Szólj hozzá

2017. júl 02.

Rosszra hangolva

írta: Perceval
Rosszra hangolva

Aki eleve elutasításra számít az emberektől, az maga is elutasító lesz és távolságtartó. Eleve a visszavonulásra készül fel, eleve a védekezésre, vagy a visszatámadásra. Olyan játékosra  hasonlít, aki megteszi ugyan kelletlenül a tétet, ott van, de még a pörgetés előtt feláll, mert biztos benne, hogy nem nyerhet. 

Tovább Szólj hozzá

2017. júl 02.

A Segítő

írta: Perceval
A Segítő

Minap részt vettem egy köznapi beszélgetésben, ahol másodmagammal osztották rám a lelki szemetes és a "mondd meg mit csináljak!" szerepét. Láttam a "kollégámon" és magamon ennek a helyzetnek a sodrását. Az, hogy fontossá válik az ember, fontossá válhat látszólag és pillanatnyilag óhatatlanul belerántja a fontoskodásba. Alá-fölérendelt helyzet jön létre (látszólag) önkéntes alapon, ahol a segítő van felül. Legtöbbször persze egyáltalán nem a probléma feltárásáról és megoldásáról szólnak az ilyen beszélgetések, hanem lelki igényből születnek - talán pont ezért nem is szeretem őket. Nem önzésből vagy érzéketlenségből kerülöm ezeket a baráti beszélgetéseket, hanem mert van valami hazug az önkéntelen szerepekben. Van ...

Tovább Szólj hozzá

2017. júl 02.

A kétségbeesés igazsága

írta: Perceval
A kétségbeesés igazsága

Látom magam körül, mennyi igazság nevében ítélik el egymást az emberek. A saját igazukból nézve a többi csupán megvezetett buta birka. Saját evidenciájuk tudata félelmetesen gőgössé és vakká teszi őket.

Én nem is egy igazságot szeretnék szembeszegezni a többivel. Sőt alapvetően tévesnek tartom, hogy állításokkal üssünk állításokat. Számomra nem a válaszoktól lesz valaki igazi, vagy hamis, nekem mindegy is, hogy mennyi határozott és kimunkált válasza van, vagy mennyi nincs. A kétségbeesést hiányolom. Talán túl erős a kifejezés, igazából Kierkegaard szerettette meg velem ezt a fogalmat. A kétségbeesés számomra a bizonytalanságot jelenti, pont azt, hogy nincs válasz, viszont lenne igény rá, ott feszülnek a kérdések, és a ...

Tovább Szólj hozzá

2017. júl 02.

Identitásgyár

írta: Perceval
Identitásgyár

Azon gondolkozom, vajon hányan építgetnek, cserélgetnek identitást. Tudom, hogy valahol az emberi lét alapszükséglete az önmeghatározás, de sokszor az a benyomásom, hogy a "ki vagyok valójában" kérdése mintha nem is lenne olyan általános. 

Volt olyan életszakaszom, amikor fontos volt számomra, hogy azonosulási pontokat keressek. Szerepeket, identitásokat, jelképeket. Ezek általában nem pozitívak voltak, de emlékszem, mennyi erőt, ihletet és érzelmi töltetet tudtak adni. Rendszerint a magányhoz, az elszigeteltséghez, a "bolondériához", a csavargáshoz kapcsolódtak. Képzelhettem magamat állatnak, embernek, varázslónak, szélben sodródó falevélnek. Az ilyen mindig furán és romantikusan hat egyidejűleg (a filmekben, kívülről nézve).

...

Tovább Szólj hozzá

2017. jún 25.

Igaztalanul

írta: Perceval
Igaztalanul

Néha feltör belül a frusztáltság, hogy bizonygatnom kell, érvelnem, magyaráznom, és nem kapom meg azt a bizalmat, azt a támogatást, hogy igazam van. Vagy ha nem is igazam, de igazságom van. Ez utóbbi csak azt jelenti, hogy méltányolható az én szempontom, az én megélésem is. Mintha folyton csak azt sulykolnák kívülről, hogy alkalmazkodni kell, elfogadónak lenni. Mintha az emberek nem a forradalmat, a követelést, a magasabb követelményt támogatnák, hanem a békés egymás mellett élést.

Persze ez a frusztráltság tanít is. Mindig azt tartottam fontosnak, ha el kellett mondanom a véleményemet, hogy az tényszerű, objektív legyen, hogy megvilágítson, és segítsen az átlátásban és a döntésben. Viszont az embernek lelki szükségletei is ...

Tovább Szólj hozzá

2017. jún 20.

Életrend

írta: Perceval
Életrend

Érdekel az a világ, amelyben élek. Szeretnék teljes és átfogó képet kapni róla - bár ez nyilvánvalóan lehetetlen. Eleve nem lehet rálátásunk arra, amiben benne vagyunk. Hiányzik a valódi távlat. 

Érdekes publicisztikákba szoktam botlani, amelyek képet próbálnak adni a jelenről. Kétségtelenül vannak tendenciák, és vannak olyan személytelen erők és adottságok, amelyek az embereket öntudatlanul sodorják, formálják, manipulálják. A leggyakrabban hangoztatott ítéletek a barbárosodásról, az eltömegesedésről, a fogyasztói szemlélet önzéséről szólnak. Akárhogy csavarjuk a dolgokat, az ítéleteket és a nézőpontokat, kétségtelen, hogy tudatosan kialakított életrendre van szükség. Az egyénnek határt kell szabnia magának, nem ...

Tovább Szólj hozzá

2017. jún 20.

Igények

írta: Perceval
Igények

Az én életemnek is sokféle szakasza volt. Még élénken emlékszem, amikor azzal voltam elfoglalva, hogy megfogalmazzam az igényeimet, a létem hiányállapotait. Megalkottam egy normális, ideális, vágyott élet képzetét annak minden összetevőjével, és persze a valósággal összemérve mindig kétségbeesés, düh és sóvárgás volt a vége. Aztán egyszercsak leszoktam erről, és beköszöntött a lelki béke. Ma nem tudnék felelni a kérdésre, hogy mi hiányzik az életemből, és mi tenné jobbá, ha lenne. Ilyen kérdések nem foglalkoztatnak. 

Tovább Szólj hozzá

2017. jún 20.

A magány oldalai

írta: Perceval
A magány oldalai

- Maga mióta ilyen magányos?

- Mindig is az voltam. 

- A magány kétoldalú dolog. Egyik oldalon megsebez, a másikon megerősít. A magány olyan, mint a hit: hegyeket mozgathat.  (filmrészlet)

Azt hiszem, ha huzamosabb ideig együtt élünk egy helyzettel, akkor meg is feledkezhetünk róla, majd egy váratlan szembesülés után rácsodálkozunk, hogy tényleg, hiszen én is.....

Háromszor néztem vissza a filmben a párbeszédet, mivel megérintett, inspirált, tükröt mutatott. Igen, a szervült magány kétoldalú. Túlélőként szívós, erős az ember, de közben mégis erőtlen. A magány egyfajta nincstelenség, a nincstelenségre pedig jellemző, hogy nincs amit elveszíthetne, ezért végletesen független. Erőtlensége viszont pont ebből a sehová ...

Tovább Szólj hozzá

2017. jún 15.

Távolodóban

írta: Perceval
Távolodóban

Kellemetlen alak vagyok. Szarkasztikus, gúnyos, kritikus, konfrontatív. Ennek persze az a következménye, hogy olykor elfogy a levegő körülöttem. Hidegség ereszkedik a tájra. Ez kalkulált kockázat, vállalt utóhatás. Mégsem ez a fontos, hanem az a közöny, ahogy ezt megélem. Talán ez nem is annyira a többiek iránti közöny, hanem sokkal inkább a saját sorsommal szembeni. Nem akarok befogadást és elfogadást - mindez erőssé tesz, de közben hiányzik belőle a jövő. 

Sok aforizma volt jelen az életemben elvként, mégis két meghatározót tudnék kiemelni, amelyek példaként, célként szolgáltak a gondolataimban, és túlélték a többi kikopását az emlékezetből:

"Talán nem hagyok rá mást, mint térdeplő reménység helyett felegyenesedett ...

Tovább Szólj hozzá

2017. jún 15.

Néző és agresszor

írta: Perceval
Néző és agresszor

Nem jó agressziót nézni. A felek egymásnak feszülnek, egyik le akarja üvölteni, taposni a másikat. Könnyű az indulatot, a durvaságot megítélni, könnyű azt mondani, hogy nincs joga senkinek legázolni a másikat, könnyű kívülállóként nem érteni az indulatot, a mélyben lappangó és felgyülemlett sérelmeket. A kiváltó okok könnyen tűnnek ürügynek, hiszen sokszor jelentéktelenek önmagukban. Az előzmények és a folyamatok ismerete nélkül a külső megfigyelő eltúlzott reakciót láthat, ami zavarja, amit szeretne elkerülni. Aztán persze hazamegy a saját történetébe, a saját összefüggéseibe, és amikor belőle tör ki minden tehetetlenség, minden reménytelenség és hiábavalóság, ami a másikban testet ölthet, akkor már feledi azt a ...

Tovább Szólj hozzá

2017. jún 11.

Gondoskodó tehetetlenség

írta: Perceval
Gondoskodó tehetetlenség

Olykor az emberek azzal áltatják magukat, hogy azért tartanak ki a másik mellett, mert szeretnek gondoskodni, mert ha szeretnek valakit, akkor érdekli őket a sorsa, tudni akarnak róla, felelősséget vállalnak, stb. Különös, mert ebben az élethazugságban úgy állítják be, hogy ők döntenek, hogy mindez döntés, pedig sokszor csak a gyengeségüket takargatják erények maszkjával. Gondoskodás, törődés, felelősség - másként inkább azt mondanám, hogy képtelenek elengedni a másikat, és ha már nem tudnak helyesen dönteni, legalább próbálják magukat becsapni. Mintha a szigorított fegyházban a rab azt állítaná, hogy meg is szökhetne, ő azonban vállalja a büntetést. Sokszor hazudják magukat szabadnak azok, akik amúgy foglyok. 

Tovább Szólj hozzá

2017. jún 11.

Puzséri póz

írta: Perceval
Puzséri póz

Az előző írásom kiegészítése, hogy aki az igazmondó és tisztánlátó szerepét akarja vállalni, annak óhatatlanul vezet az útja a kívülálláshoz, és ezt tudatosan meg is kell tennie, mert az emberi közösségek nem épülhetnek az igazmondás, a kritika, a folytonos elemzés igényére. Az emberi lét is ennél sokkal összetettebb. A prófétai, a bírói szerep mindig is magányosságot jelent, önkéntes távolságtartást, mert mihelyst érzelmi hálóba szövi magát valaki, mihelyst érdekei vannak, mihelyst kötődésekkel terhelt, már a kíméletlen és következetes igazmondás csak mérlegelés eredménye lehet. Ezt a Puzsér jelenség megértéséhez tartom szükségesnek.

Tovább Szólj hozzá

igazmondás próféta Puzsér Róbert Puzsér

2017. jún 11.

A hazugság empátiája

írta: Perceval
A hazugság empátiája

Azt olvasom egy hazugságról szóló könyvben (Claudine Biland: A hazugság pszichológiája), hogy az élet elviselhetetlen lenne, ha mindig igazat mondanánk. Másutt a szerző azt fejtegeti, hogy a kíméletlenül őszinte emberekben nincs együttérzés, és a hazugságok egy bizonyos hányada önzetlenségből fakad: kímélni, támogatni hivatott másokat. 

Kétségtelenül van igazsága. Rám például a durva és tapintatlan őszinteség jellemző. Nem is tudok támogató lenni, illetve az én világomban a támogatás az "igazság" kimondását jelenti, mivel azt gondolom, hogy csak a "tényekből" lehet bármilyen valódi döntést meghozni. Az őszinteségről azt is tudom, hogy rideg, hiszen nincs benne verbális ölelés vagy érintés se, sőt: kicsit el is tolom ...

Tovább Szólj hozzá

2017. jún 01.

Zsákutcás egyéniség

írta: Perceval
Zsákutcás egyéniség

Valahogy engem soha nem érintett meg az egyéniség kultusza. Ez érzésem szerint vagy lecsengett, vagy csak a koromnál fogva kerültem ki abból a körből, ahol ennek még jelentősége és vonzereje van. Szinte mindegy is már, hogy mindig hamisságot éreztem az egyéniesség hajszolásában, mert ha abból a sokat megkapott véleményből indulok ki, amely engem valamiféle egyéniségként határoz meg, akkor inkább a zsákutcás vonulatát tudom kiemelni. Ha az ember ugyanis abból indul ki, hogy a véleménye megosztó lesz, de alapvetően akár elutasítást, idegenkedést, meg nem értést szül, akár rajongást vagy tiszteletet, összekapcsolódást azonban sohase eredményez, akkor az "egyéniség" kénytelen felvenni a világgal szemben egy vonalat, amely igazi ...

Tovább Szólj hozzá

2017. jún 01.

Mindenen kívül

írta: Perceval
Mindenen kívül

Sokszor futok bele abba, hogy nihilista lettem. Az értékelvű viták egyre jobban zavarnak. Emberek arról elmélkednek, hogy milyennek kellene lennie a világnak. Nem egyszerűen az értékek értéktelenedtek el számomra, hanem mindig van valami nagyot akarás, nagyot mondás abban, ha az ember a világnak akar erkölcsi törvényt szabni.

Mindig érzek a felháborodásban valami naivitást, és ebben G. B Shaw Caesar és Kleopátra című drámájából Caesar karaktere a mérték számomra. Az egyik jelenetben az egyiptomi főpap bevádolja Kleopátrát Caesarnak, hogy a királynő el akarja árulni, ki akarja játszani. Caesar derűs nyugalommal fogadja a bejelentést, mire a főpap megrökönyödve kéri számon a rómait, hogy őt ezek szerint nem háborítja fel az ...

Tovább Szólj hozzá

2017. máj 21.

Leleplező fotók

írta: Perceval
Leleplező fotók

Ma, az internet korában az egyik legkikerülhetetlenebb tapasztalás a mások önreprezentációja. Az emberek elárasztják a nyilvánosságot a fotóikkal, megmutatják magukat, sokszor szembetűnően a felfogásuk szerinti egyetlen előnyös módon: mindig ugyanabból a szögből, ugyanazzal a mosollyal. Férfiként néha elmerülök az ismerőseim ismerőseinek a böngészésében, de legyen szó akár szép, akár kevésbé szép lányokról, asszonyokról, a fotó sajátosan mutat be mindenkit (a számomra). A fotó kissé lemeztelenít, pőrévé, kiszolgáltatottá tesz. Kissé nyomorulttá. Nem csak azt mutatja, amit az illető szeretne a világ felé sugározni, hanem az ember törékenységét és erőtlenségét is. A fotó nem ábrázol, a fotó hamisít, mert az emberek ...

Tovább Szólj hozzá

2017. máj 21.

Inkvizítorok és önismeret

írta: Perceval
Inkvizítorok és önismeret

Az egyik kedves, szeretnivaló lányismerősöm a hitét fejtegeti, majd elszörnyülködik, hogy a fanatikusok, az agymosottak mennyi erőszakra használták fel. A magánember hívő naivitása, ahogy a dolgokat szemléli. Nincs hatalma, ami megronthatná. Nincs hatalmi helyzetben, amikor megvalósíthatná társadalmi szinten is az erkölcsét, amit jónak, objektívnek, sokszor kétségtelennek tart. Nincs olyan helyzetben, amikor harcolni kényszerülne a fogalmai szerinti rossz ellen a jó nevében. Most csak éldegéli békés polgári életét tét nélkül, és a jóságról elmélkedik, és azt hiszi, hogy ő nem lenne képes se erőszakra, se rosszra.

Itt nem csak a hitről van szó, hanem arról, amit manapság népszerűen önismeretnek hívnak. Ezen mindenki azt érti, ...

Tovább Szólj hozzá

2017. máj 20.

Lelkiismereti kérdés

írta: Perceval
Lelkiismereti kérdés

Nézek egy filmet, amelyben a nyomozó önbíráskodik, de természetesen ártatlan, akit ő elvetemült bűnösnek hisz. A bűne természetesen zsákutcába viszi, és újabb bűnökkel próbálja magát leplezni. Végül a lelkifurdalás terhe alatt összeroppan, és végez magával. 

Miért a lelkifurdalás, ha nincs bűn?

Tovább Szólj hozzá

2017. máj 19.

Izgalmas vagyok benned

írta: Perceval
Izgalmas vagyok benned

Azt fejtegette egy pszichológus, hogy olykor nem a másik ember társaságát élvezzük, hanem azt, amilyennek magunkat érezzük a társaságában. Ha meg kellene indokolnunk, hogy miért szeretnénk újra találkozni vele, akkor olyat mondhatnánk, hogy jó a társasága, ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy ő egy érdekes ember, hanem azt, hogy vele annak érezzük magunkat. Hogy mellette lehetünk leginkább "önmagunk". De az "önmagunk" sokszor nem valamiféle valódi és elrejtett én nyílt megmutatása, hanem az én vágyott szerepe és identitása. Ami lenni szeretne, amilyennek látni akarná magát. Ezt az érzést keressük azután. Ez odáig fokozódhat, hogy szerelemnek hisszük a felfokozott vágyat, hogy találkozzunk a másikkal, akit jobban megnézve, lehet, hogy ...

Tovább Szólj hozzá

2017. máj 18.

Fürkésző beszélgetések

írta: Perceval
Fürkésző beszélgetések

Mindig szemlélődő módon veszek részt a beszélgetéseimben, vagyis folyton megfigyelem a másikat, önmagamat. Mindig felteszem a kérdést, hogy miért volt jó, vagy miért nem volt jó. Hogy ha látszólag minden gördülékenyen történt is, miért nem jelentkezik a viszontlátás igénye. Vagy miért igen. 

Régen hittem a "technikában": vagyis hogy a fellépés, a személyes hatás alakítható, a beszélgetés művészete pedig tanulható. Ezt nem tagadva mégis úgy látom, hogy ez a megközelítés igazán "diplomáciai" vonalon érvényes, tehát a felületes és köznapi kapcsolatok szintjén, amikor a mögöttes tartalom kevéssé számít, mint inkább a gesztus, a gyors hatás, a benyomás. A jelentőségteljes, értékes találkozások sokkal inkább ...

Tovább Szólj hozzá

2017. máj 18.

Barlangi fáradtság

írta: Perceval
Barlangi fáradtság

Nem hiszek abban, hogy egy helyzet kizárólag rossznak vagy jónak nevezhető. Lehetőségem van szinte teljes szabadságban élni, a napjaimat a nekem tetsző módon kitölteni. Ezt persze érzésem és belátásom szerint én eltékozlom, mivel az idő javarészt haszontalanul elfolyik. Ülök a barlangomban, és olvasok, gondolkozom, rajzolok, előadást hallgatok. A rendszeres és módszeres tanulásról azonban csak álmodozni tudok. 

A barlangi remeteéletnek gyakorta észreveszem egy negatív hatását: emberek között hamar elfáradok. Szinte mindegy is, hogy élvezem-e a másik társaságát, vagy sem, a szociális képességeim elsatnyulnak. Az edzettséghez tudom ezt hasonlítani: ha valaki folyton üldögél, akkor pár perc lépcsőzéstől is fulladhat. A túl sok ...

Tovább Szólj hozzá

2017. máj 09.

A kihasználás lélektana

írta: Perceval
A kihasználás lélektana

Kihasználni valakit igazából nem bonyolult, nem kíván se elvetemültséget, se rosszindulatot. A legtöbb esetben ösztönösen és szándéktalanul meg végbe. Az emberek pusztán élnek a lehetőséggel, öntudatlanul kitöltik a rendelkezésükre álló (illetve bocsátott) teret. Kényelemből, rövidlátásból nem is gondolnak a másikkal, csak használják. Mert az jó.

Tovább Szólj hozzá

2017. máj 04.

A szeretet kongása

írta: Perceval
A szeretet kongása

Egy filozófus a tisztaság címszó alatt a szeretetről elmélkedik. Fura, hogy a tisztaság kapcsán ennyire a szeretetre koncentrál, de ez legyen az ő baja. Vannak a világnak olyan szegletei, ahol a szeretet fogalma üresen kong, mivel az emberek nem azon töprengenek, hogy miként lehet minél önzetlenebb, tisztább és odaadóbb ez az érzés. Egész egyszerűen nem központi fogalom. A szeretetről áradozni sok okból lehet. Hiányból, éhségből, frusztráltságból, vagy azért, mert aktuális, túlárad a jelenben, és a róla való beszéd, gondolkodás nem csak elmélyíti, de fenntartja a megtapasztalásából fakadó boldogságot. 

Számomra nem hordoz pozitív jelentést a szeretet fogalma, inkább üresen és hamisan cseng, mint egy univerzálisnak hitt, de ...

Tovább Szólj hozzá

2017. máj 04.

A ragadozók természetrajza

írta: Perceval
A ragadozók természetrajza

A köznapi ember hajlamos jóhiszeműen felfogni az őt éppen felfaló, vele párkapcsolatban lévő ragadozó lelkivilágát. Azt hiszi, a másik olyan, mint ő. Legfeljebb sérült, problémás, segítségre szorul. Talán kissé önző, hirtelen, de mégiscsak egy ember, aki valójában jót akar, legfeljebb rosszul. Ebből a tévedésből fakad, hogy mikor már menekülni kellene, akkor ő még keresgéli az orvosságot, nyújtogatja a kezét békítőleg, és próbál megértő lenni. Megbocsát, elbizonytalanodik, hol boldog, hol szenved.

A ragadozó természetét az önzés kategóriája nem írja le. A ragadozónak szükségletei vannak, amelyeket ki akar elégíteni, és minden ennek rendelődik alá. A saját szükségletén kívül nincs is más, amit elismerne. Miközben ...

Tovább Szólj hozzá

2017. máj 02.

Hiába szeretni

írta: Perceval
Hiába szeretni

Egyik családtagom egy veszekedés során vádlón kérdőre vont, hogy én szerettem-e egyáltalán valakit az életem során. Ebben az a vélelme húzódott meg, hogy nem tudok szeretni, illetve hogy nem tudom, milyen az szeretni, és ettől boldogtalannak lenni - mert elutasítanak, mert nem viszonozzák. Most nem is az a fontos, hogy valamikor a múltban úgy alakult, hogy a családom soha nem tud semmit a magánéletemről, az érzéseimről. Inkább azon csodálkoztam el, hogy van ember, aki feltételezi, ez a fajta tapasztalat bárkit is megkímél az életben, hogy az emberi létnek nem ez az élmény az alapvető sebzettsége. Hogy akiért mindent odaadnánk, legyen az gyerek, szülő, szerető, barát, részben vagy egészben hárítja az érzéseinket, hogy határt szab, amin ...

Tovább Szólj hozzá

2017. máj 01.

Ragadozók

írta: Perceval
Ragadozók

Egy bűnügyi pszichológus elmondása szerint a ragadozó típusú ember zsigerileg hat ránk, és ez bekapcsolhatja a félelemérzetet, figyelmeztetve a veszélyre. Ezt annyival enyhíti, hogy a ragadozó eszköztárában ott szerepelhet az intelligencia, a kedvesség, a jó fellépés. Szerintem azonban árnyaltabb a dolog, mert ha a ragadozó nincs is elmaszkírozva, az általa kiváltott zsigeri és ösztönös reakció nem szükségszerű, hogy a félelem lesz, hanem éppenséggel lehet a megigézett vonzalom is. Egyes esetekben, egyes emberekben a veszély nem a menekülést kapcsolja be, hanem az irracionális cselekvést: felkínálja magát az áldozat. 

Tovább Szólj hozzá

2017. máj 01.

Anyósülés

írta: Perceval
Anyósülés

Egyre türelmetlenebbnek érzem magamat a sofőrrel szemben, aki az én fogalmaim szerint nőies bugyutasággal vezet, és irracionális félelmeire hivatkozva választja a kerülőutakat. Persze próbálom visszanyelni az összes indulatomat, bár kettős harcot vívok, mert ugyebár ott a mellettem ülő ember, aki nyilván a saját logikája alapján vezeti az autót, és ha félreteszem, ha félre tudnám tenni az arroganciámat, még élvezhetném is a nőiességnek ezt a bájos esetlenségét, ám én mégsem, csak szeretném, de nem tudom. A másik front, amin küzdök, a rácsodálkozás a saját indulataimra. Mélyről jönnek, és roppant erősek. Valószínűleg nem is az öruralom segít abban, hogy ne szitkózódjak, hanem az önvizsgálat egyidejűsége. Megijedek attól, ...

Tovább Szólj hozzá

2017. ápr 18.

Visszfény

írta: Perceval
Visszfény

A délelőtti programom egy tonna papír ledarálásából állt. Némi költözés miatt az évek során felhalmozott írásaimat pusztítottam el, bár a körülmények természetéből adódóan ezek egy tizenkettő és húsz évvel ezelőtti időszakhoz kapcsolódnak. Öt szemeteszsáknyi papírörlemény keletkezett. Az elején még bele-belekaptam az írásokba, de aztán gyorsan rájöttem, hogy fölösleges, nem fogok kincset találni. Nem lesz semmi, amit ma is vállalhatónak találhatok. Valóban hulladékot pusztítottam el szellemi értelemben is. A lapos önismétlés, az akkori olvasmányok és hatások visszfénye köszönt vissza minden szóban. A félműveltség és az önmagam körül való értelmetlen forgás. Borzasztóan kiábrándító. Egy érzékeny, ...

Tovább Szólj hozzá

2017. ápr 17.

Túlfejlett igények

írta: Perceval
Túlfejlett igények

A könyveknek, a filmeknek, a jólétnek, a biztonságnak, a szabadságnak köszönhetően kettős folyamat játszódik le: egyfelől elbarbárosodás zajlik, másfelől meg az igények, a lelki szükségletek bonyolultabbá válnak. Ez utóbbi persze nem jelenti, hogy a másik felé irányuló figyelem, érzelem, empátia elmélyül, fokozódik, hanem ellenkezőleg. Az igények nőnek meg, az egyén fokozottan tudja megfogalmazni az elvárásait, a belső történéseit, de közben érzéketlen marad a másik irányába. A megszűnő párkapcsolatok után is sokkal alaposabban tudja elsorolni, hogy mit nem kapott meg, mit adott (tételesen felsorolva), mint azt, hogy ő mit nem volt képes nyújtani a partnerének. Az egoizmus is lehet fejlett és kifinomult, és akkor már nem is ...

Tovább Szólj hozzá

2017. ápr 15.

Önbemutató

írta: Perceval
Önbemutató

A könyv (Susan Cain: Csend) szerint mintegy száz évvel ezelőtt következett be a változás (Amerikában). Addig a jellemet tartották fontosnak, aminél a látszat nem volt fontos, csak egyfajta belső integritás, amit sokszor a külvilággal szemben kell megvédeni. A változás következtében a személyiség mint jelenség, mint produkció, mint benyomás vált hangsúlyossá - az extravertáltság lett a kívánatos. Innentől datálódik az önsegítő könyvek mai napig tartó diadalmenete is. A személyiség innentől számít terméknek, amelyet fel kell öltöztetni, el kell adni. 

Már nem abba betegszik bele az ember, hogy nem cselekedett helyesen, mert a fensőbb énje már nem az etikusat, a jellemhez méltót kéri rajta számon, hanem abba, hogy mi a látszat, ...

Tovább Szólj hozzá

2017. ápr 14.

Az igazságtalanság dinamikája

írta: Perceval
Az igazságtalanság dinamikája

Akármilyen könyvet emelek le, az a maga módján valamiféle igazságtalansággal foglalkozik. Néha az az érzésem, hogy a világunk alapszava az igazságtalanság, és az ellene folytatott küzdelem. Nem konkrétan ezt a fogalmat használják ugyan, hogy igazságtalanság, de végső soron erről van szó. A nők, a szegények, a meghurcoltak, az etnikai kisebbségek, a hátrányba kerülő férfiak, a zsidók, a palesztinok, a hívők, a konzervatívok, a munkavállalók, a melegek, a transzneműek, a harmadik világbeliek, a prostituáltak, az állatok, és mint legújabb olvasmányélményemből rájöttem, még az introvertáltak is igaztalanságtól, elnyomástól, félreértéstől, előítélettől szenvednek. A világ jobbik fele mindezeket folyton ki akarja küszöbölni, ...

Tovább Szólj hozzá

2017. ápr 14.

Szégyenkezők

írta: Perceval
Szégyenkezők

Belekezdtem egy könyvbe (Susan Cain: Csend), amely az introvertáltakról szól. Még csak a huszadik oldalnál járok, de már ki kell mondanom a lényeget: ez a világ folyton az extrovertáltakat dicsőíti, és én (is) egész életemben egyfajta bűntudattal, szégyenérzettel éltem együtt, mert introvertált vagyok. Másodrendű embernek tartottam magamat, mert a világ folyton azt a képzetet keltette bennem, hogy aki bulizós, aki aktív, társasági, aki pörög, aki benne van mindenben, az a pozitív karakter, míg aki visszahúzódó, megfontolt, kritikus, józanabb, átgondoltabb, kevésbé a lelkesedés és a bumm a közepébe jellemzi, az a negatív ember. Persze nem érzem, hogy iskolapéldája lennék az introvertáltságnak, inkább kevert vagyok, de az a bűntudat, ...

Tovább Szólj hozzá