Mindig meglep, hogy az emberek az életéhségüktől, a sóvárgásuktól vezérelve csak egy megoldást tudnak elképzelni: a kielégülését, a vágyak teljesülését. Fontolóra se veszik, hogy talán az éhségüket, a sóvárgásukat kellene felszámolniuk, átalakítaniuk, megfegyelmezniük. Ehelyett folyton táplálják azt, képzetekkel, rögeszmékkel növelik, mígnem kínzó gyötrődéssé válik. Könnyen belátja bárki, hogy a másik embertől való függés az egyén szabadságát veszélyezteti, de nem ugyanilyen könnyedén látják be, hogy a saját vágyaik által eluralva ugyanúgy szolgaságra juthatnak. Hajlamosak azonosítani magukat a vágyaikkal, a képzeteikkel: “A főnök, a szülő aki uralni, birtokolni akar, az nem én vagyok, de a gondolataim, a vágyaim, az igen, az én vagyok, és ha ezek nem érnek célba, akkor én nem érek célba!” - hiszik és vallják. Azt hiszik, hogy a belső világ az maradéktalanul azonos velük. 

Nem gondolkoznak az éhségükről, a sóvárgásukról, mint a gyerek se, hogy kell-e neki a játék, a csoki, amit oly nagyon akar, hogy ha nem kapja meg, kétségbeesik, duzzog, sérül, sír. Ehelyett eldöntik, hogy ha ez meg az a céljuk teljesül, akkor boldogok lesznek, akkor kiteljesednek, de addig nem, addig szenvednek és örlődnek. 

Szánakozva, megvetően néznek a drogfüggőre, aki a vágyai tüzében ég, és a szertől várja a boldogságát, olyannyira, hogy már semmi más nem érdekelheti - és nem ismerik fel, hogy ők is ilyen sóvárogva tapadnak saját vágyaikra.