Egész életemben törekedtem a tudatosságra, a következetességre, az élethelyzetek módszeres végiggondolására és megértésére. Mindez együtt valamiféle ésszerűségnek való alárendelődést jelentett. Igyekeztem elkerülni a sodródást; a nem-döntés állapotának elnyújtásától mindig iszonyodtam, zsigerileg képtelen voltam rá. Soha nem is értettem, miért jó oly sokaknak az erőtlenség, a sodródás, a döntés és szembenézés végtelen elodázása. A várakozás arra, hogy az Élet maga oldja meg a helyzetet, és ne kelljen dönteni.

Azonban ennyi évtized után már látom az árnyoldalakat is. Ha az ésszerűség vezérli az életünket, az sokszor jelent döntést az érzések ellen, sőt, sokszor hideg és józan logika szab határt a történéseknek. Minden ilyen döntésnél megöl magában valamit az ember, a végén pedig összeáll ez a sok halál, és az érzelmi élet elsorvad, erőtlenné válik. 

Amikor az ésszerű belátás elősorolja az érveit, hogy miért kell nemet mondani, lezárni, továbblépni, a hallgatóság elismerésében, hogy "teljesen igazad van" valójában nem a tisztánlátás dicsősége tükröződik vissza, hanem a lemondás végtelen szomorúsága.