2017. júl 09.

Szeretőként

írta: Perceval
Szeretőként

A "kapcsolataim" túlnyomó többségében szerető voltam. Két dolgot tartottam magamtól távol. Az egyik a moralizálás, a másik a megértés. 

Gyűlölöm a moralizálást, mivel az embert nem tartom kizárólagosan etikai lénynek, hanem sokszor gyenge, olykor nyomorúságos, boldogságot sóvárgó léleknek, aki többször sodródik, mint amennyiszer irányít bármit is. Nem annyira a bűn, a bűn elkövetése zavar, mint inkább a gyengeség, a tehetlenség, a sodródás. 

A megértést is elutasítom, mert a megértés mindig a felmentést szolgálja, márpedig az ember nem mentes az öncsalástól. A megértés pedig éppen ezt a fajta hazugságot táplálhatja. A barátok bűne, hogy támogatni akarnak, nem szembesíteni. Az emberek bűne, hogy a barátoktól a megerősítést (vagyis az ámítást, a hazugságot, a felmentést) várják el. 

Tehát se ítélet, se felmentés? Egyik se. Se a bűn, se a pátyolgatás nem kell, hanem csakis az illúzióktól mentes józanság, tisztánlátás. Vállalni mindent úgy, ahogy van. 

Az, hogy szerető voltam több alkalommal, nem rendítette meg a (kapcsolatok iránti) bizalmamat, mivel alapvetően nincs bizalmam, pontosabban sötét realizmussal nézem a világot. Egyrészt mindent lehetségesnek tartok, másrészt múlandónak. Bizalmatlannak lenni, félni a rossz bekövetkeztétől, netán küzdeni ellene, az valami olyasmi a szememben, mint abban hinni, hogy valami örökké tarthat, hogy a dolgok nem változhatnak meg egyik pillanatról a másikra. Nem olyan a bizalmatlanságom tehát, mint amelyik eleve rosszra számít a másiktól, hanem olyasféle, amely bármikor el tudja fogadni a rossz bekövetkeztét meglepődés nélkül. 

Szólj hozzá