Azon gondolkozom, vajon hányan építgetnek, cserélgetnek identitást. Tudom, hogy valahol az emberi lét alapszükséglete az önmeghatározás, de sokszor az a benyomásom, hogy a "ki vagyok valójában" kérdése mintha nem is lenne olyan általános. 

Volt olyan életszakaszom, amikor fontos volt számomra, hogy azonosulási pontokat keressek. Szerepeket, identitásokat, jelképeket. Ezek általában nem pozitívak voltak, de emlékszem, mennyi erőt, ihletet és érzelmi töltetet tudtak adni. Rendszerint a magányhoz, az elszigeteltséghez, a "bolondériához", a csavargáshoz kapcsolódtak. Képzelhettem magamat állatnak, embernek, varázslónak, szélben sodródó falevélnek. Az ilyen mindig furán és romantikusan hat egyidejűleg (a filmekben, kívülről nézve).

Azért jutott eszembe, mert úgy tűnik, mindez lekopott rólam. Lemálott az igény, hogy meghatározzam magamat, hogy azonosuljak valamilyen szereppel, archetipussal. Sőt, mindez taszít, mert hordoz valamit a kamaszos drámaiságból, világfájdalomból, a meg nem értettség pózából. Ellenérzéssel tölt el az identitás, amely öntudatot, védelmet, szerepet, otthont jelent. A meg nem határozottság jobban tetszik.