Látom magam körül, mennyi igazság nevében ítélik el egymást az emberek. A saját igazukból nézve a többi csupán megvezetett buta birka. Saját evidenciájuk tudata félelmetesen gőgössé és vakká teszi őket.

Én nem is egy igazságot szeretnék szembeszegezni a többivel. Sőt alapvetően tévesnek tartom, hogy állításokkal üssünk állításokat. Számomra nem a válaszoktól lesz valaki igazi, vagy hamis, nekem mindegy is, hogy mennyi határozott és kimunkált válasza van, vagy mennyi nincs. A kétségbeesést hiányolom. Talán túl erős a kifejezés, igazából Kierkegaard szerettette meg velem ezt a fogalmat. A kétségbeesés számomra a bizonytalanságot jelenti, pont azt, hogy nincs válasz, viszont lenne igény rá, ott feszülnek a kérdések, és a kétségbeesés pont annak átérzéséből fakad, hogy lehetetlennek tűnik a bizonyosság. Ebből az alapvetésből nézve minden bizonyosság a korlátoltság jegyeit hordozza, hiszen nem ébred rá a saját határaira, vagy pusztán nem érzi át, hogy mennyi gőg van abban az érzésben, hogy ő megválaszol végső kérdéseket, hogy megmagyarázza a világot, hogy kizár minden mást. 

A bizonyosságban a korlátolt eltespedés, a nem gondolkodásban pedig az igénytelenség és a (világra való) rácsodálkozás hiánya döbbent meg. Talán mindkettő a világot körülölelő Semmitől, ürességtől és nemléttől ijed meg, hogy vagy kimódolt válaszokba, vagy gondolattalanságba meneküljön inkább.