2017. jún 25.

Igaztalanul

írta: Perceval
Igaztalanul

Néha feltör belül a frusztáltság, hogy bizonygatnom kell, érvelnem, magyaráznom, és nem kapom meg azt a bizalmat, azt a támogatást, hogy igazam van. Vagy ha nem is igazam, de igazságom van. Ez utóbbi csak azt jelenti, hogy méltányolható az én szempontom, az én megélésem is. Mintha folyton csak azt sulykolnák kívülről, hogy alkalmazkodni kell, elfogadónak lenni. Mintha az emberek nem a forradalmat, a követelést, a magasabb követelményt támogatnák, hanem a békés egymás mellett élést.

Persze ez a frusztráltság tanít is. Mindig azt tartottam fontosnak, ha el kellett mondanom a véleményemet, hogy az tényszerű, objektív legyen, hogy megvilágítson, és segítsen az átlátásban és a döntésben. Viszont az embernek lelki szükségletei is vannak. Valami olyasféle igény, hogy őt, a létét, az "igazságát", vagyis a szubjektivitását elismerjék. A fájdalmát, a félelmét, az elfogultságát, az indulatát. Nem lehet mindig objektiválni, nem lehet folyton igazságot tenni, mert a tény, az analízis, az absztrakt igazság elsorvasztja az egyént. Olykor mégse az Igazságot kell választani, hanem az embereket - mindez azonban nem kell hogy hazugságot, áltatást jelentsen. Csak azt, hogy a másik mellé állunk, hogy megértjük a problémáját.

Mindaz, amit leírtam, általában is valahol szembemegy azzal, amit rendesen gondolok. Ezért ez csak egy pillanatnyi igazság, a pillanat igazsága, amelyet elhagyok a következő kanyarban.......

 

Szólj hozzá