2017. jún 11.

A hazugság empátiája

írta: Perceval
A hazugság empátiája

Azt olvasom egy hazugságról szóló könyvben (Claudine Biland: A hazugság pszichológiája), hogy az élet elviselhetetlen lenne, ha mindig igazat mondanánk. Másutt a szerző azt fejtegeti, hogy a kíméletlenül őszinte emberekben nincs együttérzés, és a hazugságok egy bizonyos hányada önzetlenségből fakad: kímélni, támogatni hivatott másokat. 

Kétségtelenül van igazsága. Rám például a durva és tapintatlan őszinteség jellemző. Nem is tudok támogató lenni, illetve az én világomban a támogatás az "igazság" kimondását jelenti, mivel azt gondolom, hogy csak a "tényekből" lehet bármilyen valódi döntést meghozni. Az őszinteségről azt is tudom, hogy rideg, hiszen nincs benne verbális ölelés vagy érintés se, sőt: kicsit el is tolom ezáltal a másikat, felkészülve arra, hogy a nyers és "objektív" helyzetelemzés esetleg sértettséget, konfliktust eredményez. Tehát abban a pillanatban nem csak őszinte vagyok, hanem le is választom magamról a másik embert. 

Olykor szembesítenek is ezzel, ám ez inkább büszkeség tölt el, mert a szuverenitásomat mindig abban tapasztaltam meg igazán intenzíven, hogy nincs emberi kapcsolat, amelytől függenék, amelynek az elvesztésétől való félelem megbéklyózna. Persze köznapi keretek között még én se vallhatom meg, hogy ennyire kötődésektől mentes vagyok - szóval az én kíméletlenségemnek is vannak tapintatból, vagy inkább belátásból szőtt határai. 

Mindezt azonban nem tartom erénynek, nem szeretnék belőle hősi pózt faragni. Nem hatódok meg attól, hogy én  lehetnék az "igazmondó juhász". Nem is nézek le másokat, amiért kegyes, szükséges és emberséges hazugságokkal operálnak. Csupán tudatosan választottam egy utat, egy célt: minél inkább eltávolodni attól az érzelmi gyengeségtől, erőtlenségtől, amit folyton megtapasztaltam másokban (és olykor magamban). 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá