Valahogy engem soha nem érintett meg az egyéniség kultusza. Ez érzésem szerint vagy lecsengett, vagy csak a koromnál fogva kerültem ki abból a körből, ahol ennek még jelentősége és vonzereje van. Szinte mindegy is már, hogy mindig hamisságot éreztem az egyéniesség hajszolásában, mert ha abból a sokat megkapott véleményből indulok ki, amely engem valamiféle egyéniségként határoz meg, akkor inkább a zsákutcás vonulatát tudom kiemelni. Ha az ember ugyanis abból indul ki, hogy a véleménye megosztó lesz, de alapvetően akár elutasítást, idegenkedést, meg nem értést szül, akár rajongást vagy tiszteletet, összekapcsolódást azonban sohase eredményez, akkor az "egyéniség" kénytelen felvenni a világgal szemben egy vonalat, amely igazi befogadásra már nem épít. Ha nem is lesz konfrontatív, de mégis valahol a szembenállás lesz a meghatározó, a kívülről bekiabálás. Ez egyfajta lemondás és reménytelenség, az örök kívülállás póza. Ha valaha az egyéniség kultuszát hamisnak tartottam, tagadva azt, ma azzal egészíteném ki, hogy a valódi egyéniség megvalósulása valószínűleg magányt jelentene.