Az egyik kedves, szeretnivaló lányismerősöm a hitét fejtegeti, majd elszörnyülködik, hogy a fanatikusok, az agymosottak mennyi erőszakra használták fel. A magánember hívő naivitása, ahogy a dolgokat szemléli. Nincs hatalma, ami megronthatná. Nincs hatalmi helyzetben, amikor megvalósíthatná társadalmi szinten is az erkölcsét, amit jónak, objektívnek, sokszor kétségtelennek tart. Nincs olyan helyzetben, amikor harcolni kényszerülne a fogalmai szerinti rossz ellen a jó nevében. Most csak éldegéli békés polgári életét tét nélkül, és a jóságról elmélkedik, és azt hiszi, hogy ő nem lenne képes se erőszakra, se rosszra.

Itt nem csak a hitről van szó, hanem arról, amit manapság népszerűen önismeretnek hívnak. Ezen mindenki azt érti, hogy Emese kiismeri önmagát, nála jobban senki nem is képes erre, és onnantól önismerete van. Persze eregethet magáról illúziókat, gondolhatja, hogy hát az emberek milyen gonoszak, de ő, Emese jó, ő nem lenne mindarra képes. Csakhogy ez az én fogalmaim szerint nem önismeret. Az így megismert lény semmi több, mint a köznapi rutin során megnyilatkozó statikus én, és az ember képzelgése önmagáról.

A valódi önismeret nem az individuumról szól, hanem annak megértéséről, megtapasztalásáról, ami mindannyiunkban közös: az emberről. Az esendő, ellentmondásos, jót és rosszat hordozó emberről. A vadállatról és a humanistáról ugyanabban a burokban. Amíg valaki nem jut el ebbe a mélységbe, addig csak szörnyülködhet és borzonghat mások bűnei felett, mintha azokhoz neki semmi köze nem lenne, mintha ő mentes lenne mindattól.