Egyik családtagom egy veszekedés során vádlón kérdőre vont, hogy én szerettem-e egyáltalán valakit az életem során. Ebben az a vélelme húzódott meg, hogy nem tudok szeretni, illetve hogy nem tudom, milyen az szeretni, és ettől boldogtalannak lenni - mert elutasítanak, mert nem viszonozzák. Most nem is az a fontos, hogy valamikor a múltban úgy alakult, hogy a családom soha nem tud semmit a magánéletemről, az érzéseimről. Inkább azon csodálkoztam el, hogy van ember, aki feltételezi, ez a fajta tapasztalat bárkit is megkímél az életben, hogy az emberi létnek nem ez az élmény az alapvető sebzettsége. Hogy akiért mindent odaadnánk, legyen az gyerek, szülő, szerető, barát, részben vagy egészben hárítja az érzéseinket, hogy határt szab, amin túl nem mehetünk, hogy falakat húz, hogy távolságot tart, mert ő nem úgy, nem akkor, vagy csak félszívvel, idegenkedve.

Persze nem válaszoltam a kérdésére, csak megvontam a vállamat.