Egyre türelmetlenebbnek érzem magamat a sofőrrel szemben, aki az én fogalmaim szerint nőies bugyutasággal vezet, és irracionális félelmeire hivatkozva választja a kerülőutakat. Persze próbálom visszanyelni az összes indulatomat, bár kettős harcot vívok, mert ugyebár ott a mellettem ülő ember, aki nyilván a saját logikája alapján vezeti az autót, és ha félreteszem, ha félre tudnám tenni az arroganciámat, még élvezhetném is a nőiességnek ezt a bájos esetlenségét, ám én mégsem, csak szeretném, de nem tudom. A másik front, amin küzdök, a rácsodálkozás a saját indulataimra. Mélyről jönnek, és roppant erősek. Valószínűleg nem is az öruralom segít abban, hogy ne szitkózódjak, hanem az önvizsgálat egyidejűsége. Megijedek attól, hogy ez a türelmetlenség nem köznapi türelmetlenség, hanem a hiányállapot indulata. A köznapi ember frusztráltsága, aki folyton megéli a jelentéktelenségét: hogy nem számít mit gondol, mit érez, hogy igazából nem tölt be semmilyen fontos szerepet, és ebben a mindközönséges alávetettségben a kielégítetlen igénye, hogy figyeljenek rá, hogy hallgassanak rá, indulatként tör a felszínre.