A délelőtti programom egy tonna papír ledarálásából állt. Némi költözés miatt az évek során felhalmozott írásaimat pusztítottam el, bár a körülmények természetéből adódóan ezek egy tizenkettő és húsz évvel ezelőtti időszakhoz kapcsolódnak. Öt szemeteszsáknyi papírörlemény keletkezett. Az elején még bele-belekaptam az írásokba, de aztán gyorsan rájöttem, hogy fölösleges, nem fogok kincset találni. Nem lesz semmi, amit ma is vállalhatónak találhatok. Valóban hulladékot pusztítottam el szellemi értelemben is. A lapos önismétlés, az akkori olvasmányok és hatások visszfénye köszönt vissza minden szóban. A félműveltség és az önmagam körül való értelmetlen forgás. Borzasztóan kiábrándító. Egy érzékeny, visszahúzódó, helyét nem találó, boldogtalan és magányos fiú idealizálásra és túlzásra hajlamos koravén és tudálékos fecsegése valamiféle spirituális és tradícionalista hatás alatt. Valami életidegen lelkület, valami autisztikus elkülönülés és fantáziálás hatja át az egészet. Filozófia akart lenni, de nem hordozza magában a tehetség, az affinitás csíráit - puszta bölcselkedés. Valóban, talán kamaszok írnak ilyen felesleges és dagályos eszmefuttatásokat, csak én ezeket huszonévesen ontottam magamból.

Nem tartom túl keménynek a szavaimat, mert nem arról van szó, hogy nem látom bele a magba a későbbi növényt, hanem arról, hogy a csíra, amit szemlélek, egész biztosan nem egy tölgyfa kezdeménye. Nem is lett belőle az. Ha finomodott is, árnyaltabb is lett azóta, de azt is be kell látnom, hogy ugyanazt az utat járom, ugyanazt az elszeparált, periférikus, visszahúzódó melankóliát élem meg. Ugyanúgy az tart vissza attól, hogy bármi eredményt elérjek, felmutassak, hogy ahhoz kitartóan végigjárjak egy utat, hogy nem akarok kimenni a napfényre, nem akarom elhagyni a barlangot. Hogy ha ki is lépek, elmarad valami, ami kívülről jövő ösztönzés lenne, egy kis szerencse, egy kis kegyelem, egy kis befogadás. Csak idegenül toporgok, majd hazamegyek.