Belekezdtem egy könyvbe (Susan Cain: Csend), amely az introvertáltakról szól. Még csak a huszadik oldalnál járok, de már ki kell mondanom a lényeget: ez a világ folyton az extrovertáltakat dicsőíti, és én (is) egész életemben egyfajta bűntudattal, szégyenérzettel éltem együtt, mert introvertált vagyok. Másodrendű embernek tartottam magamat, mert a világ folyton azt a képzetet keltette bennem, hogy aki bulizós, aki aktív, társasági, aki pörög, aki benne van mindenben, az a pozitív karakter, míg aki visszahúzódó, megfontolt, kritikus, józanabb, átgondoltabb, kevésbé a lelkesedés és a bumm a közepébe jellemzi, az a negatív ember. Persze nem érzem, hogy iskolapéldája lennék az introvertáltságnak, inkább kevert vagyok, de az a bűntudat, az az érzés, hogy valaki nem teljes értékű ember, hogy ha magáról kell szólnia, akkor ott bújkál benne a szégyen és a biztos tudat, hogy elutasítják, hogy rácsodálkoznak, hogy furának tartják, mindez nagyon meg tudja nyomorítani az életet.