Ma hallgatnom kellett, hogy miattam sír valaki. Valaki, akit nem pusztán nem szeretek, hanem egyenesen megvetek. Ezek elég kemény érzések, mert a megvetés már messze túl van a nem-szereteten. A megvetés olyan falat húz, amibe már együttérzés, szánalom, sajnálat nem fér bele. Nem tud úgy szenvedni a másik, hogy az részvétet ébresztene, sőt a fájdalma, a fájdalmának a mikéntje maga is a megvetést fokozza. A megvetés olyan fokú elutasítás és különbözés, amely áthidalhatatlannak tűnik. 

Azonban mégsem ez a fontos, hanem az ezzel kapcsolatos felismerés. Amennyire ismerem az elérhető pszichológiai irodalmat, a netes kurzusokat, tréningeket, van itt valami mérhetetlen egyoldalúság és tabusítás. Mindig a szeretetről esik szó, mindig az elfogadásról, a feltétlenségről, pedig az ember életének része egy sor negatív érzés. Annak ellenére, hogy ezeket le kell(ene) küzdeni, féken kell(ene) tartani, a negatív érzések tabusítva vannak, nincs irodalmuk, nincsenek kifejtve, átvilágítva, nem beszélünk róluk, hogy miként éljünk velük együtt. Mert az remek és szép dolog, hogy folyton arról folyik a prédikáció, hogy törekedjünk a pozitív érzésekre, ám a gyűlöletre csak iskolásan annyit tudnak mondani, hogy "magadat utálod a másikban". Hmmmm. Ennyi? A tabusítás jele, hogy a megvetés például szóba se kerül, legfeljebb betudjuk a gyűlölet változatának. 

Nem hiszek abban, hogy pusztán a pozitív érzésekre törekvés kezelné az emberi élet árnyoldalait, ha csak nagyvonalúan átsiklunk felettük, és megpszichologizáljuk őket, mintha a gyűlöletről, vagy társairól csupán és mindig az tehetne, aki érzi azokat.