Egy baleset kapcsán gondoltam végig, hogy a halál milyen különös formában kísérte végig az életemet. A családomban két olyan nő is volt, akik időnként, periódikusan az öngyilkosság határán toporogtak. A lehetőség, a gondolat, a vágy bennük volt. Az ember nem is tudhatta, hogy mikor és melyik karcosabb megszólalása, vagy elfordulása válthat ki tényleges cselekvést. Vagyis együtt kellett élni azzal a lehetőséggel, hogy hirtelen rámzuhan egy ilyen felelősség terhe, a továbbélők bűntudata. Ezt a fenyegetettséget sokféleképpen lehet kezelni. Én azt választottam, hogy tudatosan előre elvágom a felelősség gondolatát is, és felkészülök, vagyis elfogadom azt, ami pillanatnyilag csak lehetőség, hogy ha bekövetkezne, ne rendítsen meg. Természetesen soha nem jutottam odáig, hogy ezt a készültséget valóságpróbának vessem alá, azonban ez a szemlélet átformált, hozzászoktatott ahhoz, hogy elveszíthetek bárkit, akár tragikus körülmények között is, hiszen valamilyen formában együtt kellett élnem a halállal. Mindig elcsodálkozok mások megrendültségén, amin érződik a meglepődés sokkja is.