Az ismerősöm gyorsan felépült. Durván egy hónapja hagyták el 7 éves kapcsolat után, amibe nyilvánosan is belehalt, sebzett és tépett szívét közszemlére téve, ám most már újra szerelmes. A közeli barátai persze támogatják, örülnek a boldogságának, végtére is "megérdemli", és "amúgy se szabad túl sokáig negatívnak lenni". Azon - legalábbis nyíltan - senki nem ütközik meg, hogy milyen gyorsan követi a szív halálát a feltámadás, hogy valami, ami ennyire az életet, a mindent jelentette, egyik percről a másikra felcserélhető valami mással.  

Ez az írás lehetne moralizálás és prédikáció arról, hogy az emberek milyen gyorsan hűtlenné válnak ahhoz, amit mindennél fontosabbnak tartanak. Csakhogy én nem akarok moralizálni, mert nem azt gondolom, hogy amikor még megvolt a nagy kapcsolat, a nagy ő, a mindennél fontosabb, hogy az volt az igaz, és ahhoz lett hűtlen azzal, hogy egy látványos haldoklás után villámgyorsan talált valaki mást, akiről majd idővel fogja ugyanazt gondolni. Én azt vallom, hogy az volt a hazugság és az illúzió, amit szerelmesen hitt, mert az emberben - különösen a nőkben - ott van az a fajta érzelgősség, amely értékesebbnek, nagyobbnak, egyedülállóbbnak szeretné érezni a kapcsolatát, ezért a maga számára is misztifikálja. 

Szerintem az a valóság, hogy az élet ilyen könnyen és gyorsan regenerálja magát. Az a valóság, hogy a szerelemben valami egészen különösnek látjuk a kapcsolatot, a másikat, pedig az egész valójában esetleges: két törékeny és jelentéktelen lény egy pillanatra fontossá válik egymás számára. A valóság az, hogy a múlandóság átitat mindent, a bánat és az öröm egyaránt kihúny idővel, tűnjenek bármennyire is véglegesnek és hatalmasnak. Az illúzió halt meg, nem a szerelem, az illúzió elvesztése fájt, és csak annyi változott, hogy kellett találni valakit, akivel továbbvihető minden, ami addig volt. Az illúzió a legnagyobb kábítószer, ezermilliókat tart függésben.