Azok a mítoszok, amelyekben sárkányok, hősök, királylányok és istenek szerepeltek, mára többé-kevésbé letűntek, és átadták helyüket köznapi legendáknak, amelyek hétköznapi hősöket teremtenek. Valószínűleg azért kellenek ezek, hogy az emberek a világot alapvetően igazságosnak és szépnek tarthassák, legalább a történet időtartamáig. Az egyik ilyen kiírthatatlan mítosz a tehetségre épül. A szorongó, bizonytalan tehetség sok kerülőút után külső támogatással ráébred a benne szunnyadó csodára, előhúzza a remekművet a fiókjából, amit addig rejtegetett, majd rögtön lesz előadás, kiállítás, bemutató, amin csillogó szemű emberek csodálják, ő pedig meghatottan áll, és nem is hiszi el, hogy ez vele történik, majd rögtön fel is veszik soron kívül valamilyen művészeti intézménybe, egyetemre, kap ajánlatot, és nem is kell mást csinálnia, mint amit eddig titokban: alkotnia átszellemült arccal.

Nem hiszem el, hogy az ilyen filmes mesék alapvetően olyanoknak szólnának, akik valóban alkotó emberek, mert ők rögtön tudják, hogy ez mennyire hamis és hazug. Úgy tűnik, hogy ez a fajta álom azoknak van kreálva, akik amúgy valószínűleg nem tehetségesek, nincs a fiókjukban eltitkolt "remekmű", de szükségük van arra a hitre, hogy a világban az embert bármelyik pillanatban felfedezhetik, és a többi már jön magától, hiszen a világ arról híres, hogy tömegek állnak készenlétben, hogy fejet hajtsanak a tehetség előtt, az útját egyengessék, és értő tekintettel csodálják.

Azt, hogy a törvényes igazság győzhet, a gonosz elbukhat, a bűnös elnyerheti a büntetését, nehezebb elhitetni, mert az embereknek van közvetett-közvetlen tapasztalata a realitásról, és a híradók sem az optimizmust duzzasztják. Még a szerelem meséje is határeset, mert bár kétségtelenül jó hinni benne, a főhösök szerelmén keresztül elcsípni egy kis boldogságot, azért az idő haladtával, a kamaszkortól távolodva megkopik a fénye - az élet taposómalmában nem úgy működnek a dolgok. A tehetség mítosza azonban fenntartható, mert akik valóban érintettek benne, akik valóban rendelkeznek belső tapasztalattal (ugyebár a szerelemről mindenkinek van saját élménye), azok egy törpe kisebbséghez tartoznak, a többi pedig csak kívülről csodálja azt, ami belőle hiányzik, ezért aztán belevetíthet bármit. Más kérdés, hogy miért hiszi azt, hogy belőle hiányzik, és paradox módon a tehetségek tündökléséről szóló filmek olyan cukormázba burkolják az egészet, hogy csak megerősítik az érzetet az átlagemberben: neki aztán tényleg nincsen tehetsége. Tehát azt, hogy a jó győz, hogy a legkisebb fiú elnyeri jutalmát, a királyságot, egyetlen történeten keresztül lehet még cinikus röhögés nélkül hirdetni, ez pedig a szunnyadó tehetség legendája, amelyik csak a felfedezésre vár, amúgy meg mindenképp utat tör magának.