A minap egy természetcsatornán a macskák intelligenciáját méltatták, mondván, hogy mivel magányos vadászok, ezért agyuk roppant aktív, és folyton a megoldást keresi, hiszen magukra vannak utalva - a kutyával ellentétben, amelyik viszont közösségi, falkában élő állat. Nyilván a macskának másfajta intelligenciája van, mint a kutyának. Az utóbbi valószínűleg szociálisan fejlettebb, viszont ezáltal jobban hagyatkozik a vezérre, a többiekre, mint önmagára. Különös módon ez levezetés segített megérteni egy sor családi konfliktust körülöttem. Folyton megütközöm azon, ahogy a családomban az emberek botladoznak, és az agyuk használata helyett rögtön egymásba kapaszkodnak, és rohannak segítségért. A kutya és a macska összevetésén keresztül azonban megértettem, hogy a szociális kapcsolatokban élő ember szükségképpen lemond önállóságának egy részéről, ráhagyatkozik a többiekre, kialakul egy munkamegosztás. Miért keresné önmagában a megoldást, amikor igénybe vehet másokat, és itt valójában már nem csak arról van szó, hogy meg akar oldani egy problémát, hanem arról is, hogy közben életben tartja, ápolja az emberi kapcsolatait. A magányos "macska" azonban más stratégiát követ, és ebből a stratégiából nézve a "kutya" akár esetlen és önállótlan is lehet, a butaság bizonyos tüneteivel. A szociális hálóban élő ember bizonyos képességei elsatnyulnak, mások viszont felerősödnek (és ez fordítva is igaz). De nem csak a "macska" ítéli meg a "kutyát", hanem fordítva is megtörténik. Mindkét fél a saját szempontjain és képességein keresztül látja a másikat. A "kutya" szempontjából a "macska" öntörvényű, önző, sőt, egoista, aki mindig a függetlenségét és a szuverenitását demonstrálja, és nem lehet bevonni a közösségbe.