Egy kérdés kapcsán rácsodálkoztam, hogy miként alakulhat egy ember élete, hogy egyetlen meghatározó élmény, egy tartós emlékkép mennyire tolhatja vagy húzhatja egy adott irányba. Számomra ilyen volt az is, amikor 16-17 évesen elkísértem egy barátomat az iskolai bálba. Az este azonban mégsem erről szólt, hanem arról, hogy összeveszett a barátnőjével, aki erre szakított vele. A továbbiakban végigkísértem a srácot a rimánkodás, az összeomlás, a dramatizálás, az épület körüli zaklatott császkálás, a padon szenvedés, az ivás, a lánnyal való 2-3-4 alkalmas lelkizés összes állomásán - mindezt pár óra alatt. Közben hallgattam az elhagyott és sebzett szív panaszát, az elme nyöszörgését, amely nem tudja felfogni a vele történteket. Egy dolgot éreztem akkor, hogy én soha nem akarok ilyen nyomorulttá válni. Igen, nyomorultnak láttam, mert bár én is kamasz voltam - talán egy vénember lakozott a lelkemben -, de nem együttérzés kerített hatalmába, hanem úgy vettem részt a drámában, hogy közben távolról figyeltem. Nem a fájdalom zavart, hanem az, ahogy fájdalmában és sebzettségében az ember már nem törődik semmivel, hanem csapkod, kapaszkodik, remél, próbál mindent visszacsinálni. Tehát nem a belső állapota rettentett meg, hanem az, ahogy kivetkőzött magából, ahogy mindez elsodorta és maga alá temette. 

Azt hiszem, kevés dologban mondhatja el az ember, hogy a céljait maradéktalanul beteljesítette. Visszatekintve azt kell mondanom, hogy - sajnos csak ezen az egy területen - tökéletesen és következetesen végigvittem a fiatalkori elhatározásomat. Csak akkor még nem tudhattam, hogy egy-egy döntés szervesen kihat más területekre is. Ha ugyanis valakinek az a legfontosabb, hogy megőrizze a méltóságát, a józanságát, a szuverenitását, akkor a másik oldalon hideggé válik, aki pusztán tudomásul veszi, hogy valami véget ért, és mint egy érzéketlen felszámolóbiztos elkészíti a lezáráshoz szükséges leltárt, és végiggondolja a tennivalókat. De sokszor is rettentek meg emberek ezen a hidegségen, és hányszor sebezte meg őket ez a szenvtelenség, hiszen azt sugallta nekik, hogy semmit nem jelentenek, hogy nincs is ragaszkodás bennem irántuk. Én meg csak büszke önelégültséggel mentem tovább, mert minden elválás, bárki is kezdeményezte, csak visszaigazolta számomra, hogy én nem vagyok olyan, mint a gyerekkori barátom, és mint olyan sokan az életem során. Minél szenvtelenebbül, minél rezzenéstelenebbül tudtam levezényelni, minél inkább megőriztem a józanságomat, annál boldogabb voltam.

Utóirat: kissé fura mindezt összegezve látni, olvasni, és van valami megrendítő abban a fordulatban még a számomra is, hogy boldogságot okoz az elválás, ha azt mintaszerűen tudom végigvinni.