Azt mondta a múltkor nekem valaki, hogy nem tud szeretet nélkül élni. Bennem rekedt ez a mondat. Azt hiszem, amíg valaki ezt mondja, ezt képes mondani, addig a szeretet jelent valamit a számára. Olyan érzésekkel kevert fogalmak között éli az életét, amelyeket valósnak tart, és ezek vagy jelen vannak a mindennapjaiban, vagy nincsenek, de valósak a számára. Sóvárgást, vágyat ébresztenek, hiányérzetet generálnak, célt adnak, meglétük esetén boldogságot okoznak. Azonban lehetséges, hogy a szeretet, vagy bármely más, az emberi létezésben nélkülözhetetlennek tűnő fogalom kiüresedik, lyukszóvá válik. Ha elég mélyre ásunk, akkor a fogalmak nem jelentéssel telítődnek, nem elmélyülnek, hanem ellenkezőleg: semmivé foszlanak. Ezen a semmin keresztül érdekes a világot szemlélni.

Mindig megijedek, mert miközben érzelmileg is reagálnom kell a körülöttem levő világra, jobban megnézve, az örömöm, a bánatom, a sértettségem, a dühöm mögé pillantva nem látok semmi valósat. Ezek is inkább tűnnek olyan szituációs szerepeknek, amelyeket el kell játszani, mert a színdarabhoz tartoznak, ám valójában se haragudni, se kötődni nem akarnék, nem tudok, és nincs is miért. Álomszerű lét az egész: árnyékok suhannak át a látómezőn; gondolatok , látomások fészkelődnek be az agyba, azt akarván elhitetni, hogy valósak. Minden kapaszkodik a létbe, és örökké akar élni. Az érzések, a gondolatok is küzdenek a megmaradásért. Miközben átélem a semmit, a jelenségek mögötti ürességet, bennem is halódik valami, hiszen nem bizonyulhat minden illúziónak úgy, hogy közben a személyes valóság megőrződik.