Kétségtelenül büszke vagyok az értelmi képességeimre, ami folytonos konfliktus forrása a szűkebb környezettel is, hiszen nehezen tudom tolerálni a lomha, korlátolt, figyelemhiányos mentális adottságokat. Igyekszem minimalizálni az elvárásaimat ugyan, de egytől biztos soha nem tudok megszabadulni: attól, hogy az embert olyan lénynek tartom, amelyik képes meghaladni magát, képes tanulni, feldolgozni a tapasztalatait, de legalább látni, belátni a személyes korlátait. Vagyis alkalmazkodási képesség plusz önreflexió. 

Ezzel együtt be kell látnom, hogy ezen a pályán én is elbuktam, akármit is gondolok magamról. Bennem is van egy görcs, ami azt hiszem, emberi: hajlamos vagyok kényszeresen ugyanazokat a megoldásokat alkalmazni, amelyek már százszor nem vezettek eredményre, de mivel rögzültek, valahol azt várom, hogy majd százegyedszer valami csoda folytán beválnak. 

A szüleim, a rokonaim, a barátaim életében látom, hogy amikor a szeretetért küszködnek, és közvetlenebb kapcsolatot akarnak, akkor sosem értik meg, hogy mit csinálnak rosszul, viszont folyton ugyanazt próbálják, ami már nem csak kudarcot vallott korábban, de a folytonos ismétlés révén mélyíti a szakadékot. Én sem vagyok különb. Államok is inkább a bukást és a kudarcot vállalják, de nem vesznek igénybe olyan megoldásokat, amelyek idegenek a szellemiségüktől. Mintha az identitás megőrzése felülírná a megmaradás ösztönét. Mert feladhatom a kényszerpályáimat, racionálisan eldönthetem, hogy mi az, ami a sikerhez vezet, de az, aki azt a sikert végül így learatja, már egy másik ember, tehát lehetséges olyan terület, ahol a sikert csak önfeladással lehet elérni, és az önmegmaradás, az önmagamhoz való hűség pedig csak a kudarc útján valósulhat meg. 

Az egyre lomhább, a következetes és végletes végiggondolástól óvakodó elmém már csak gyengén veti közbe, hogy ugyan mi az, amit itt identitásnak, önmagamhoz való hűségnek nevezhetünk, hiszen csak nem tehető egyenlőségjel a pocsék és empátiahiányos anya, a szerencsejátékfüggő apa, a drogos fiú, a pogányok között küszködő keresztény, vagy az önkifejezés és siker válaszútján vergődő művész közé. Miért? Van bármi különbség?