Azt mondta nekem egy lány boldogan, elbizakodottan, hogy lám, biztos szerelmes vagyok belé. És nevetett. Mosolyogtam rá, és hallgattam, ráhagyva a gondolatot, hiszen hogy magyarázzam el neki, hogy csak egy lágy szellő által fodrozott tó felszínét látja, miközben alant a tömeg, a sötét és hideg mélység mozdulatlan és érintetlen. Hogy nincs az életemben szerelem, csak játék, amely soha a mélybe se hatol, gyökeret se ereszt, és nem is belül történik, hanem kívül, rajtam kívül: én is csak nézője vagyok. Egy bohóc, amelyik még játszik, de már untatja az előadás, és lépne tovább. A karma - még ha a közvetlen múlt következményét értjük is alatta, a tetteink tovagyűrűzését a tó vizén - külsődleges dolog, semmivel se személyesebb, mint a szél, az eső, amely a testünket éri. Megtörténik, de nem fontos. 

Ha nem a felszínt látná, hanem a mögötte levő valóságot, az ürességet, a pusztaságot, a mozdulatlan végtelent, nem boldogságot érezne, hanem megijedne.