Huszonéves művészpalánta leányzó ismerősömet 7 év után elhagyták. Most szenved. Látványosan és nyilvánosan a Neten. A közzétett rajzai mind direktbe az állapotát jelenítik meg, néha önsegítő motivációs szövegeket ékel két kép közé. Talán nem csak mindenki szeme láttára akar gyötrődni, talán belejátszik, hogy üzenni is akar az őt elhagyónak, hatni rá, bűntudatot ébreszteni benne. Ebben az esetben nem csak büszkeség és tartás nincs benne, de olyan, mint egy földön fekvő koldus, amelyik alamizsnáért nyüszít. Nyomorúságos az egész. Talán bennem nincs empátia, talán soha nem éreztem valódi fájdalmat, amikor elhagytak, talán a kapcsolatok sose bírtak fontossággal az életemben.

A múltkor is kiírta, hogy egyszer talán ő fog jelenteni mindent valaki számára. Ízlelgetem a mondatot: taszít, és értetlenül nézem, hogy nők milyen mértékben kapcsolatfüggők tudnak lenni. 

Ettől függetlenül ő az egyik olyan ember, akinek sose bocsátom meg, hogy "művész" (nagyvonalúan használom ezt a kifejezést, az tény) léttére mennyire köznapi és szürke.