"Ha szó szerint számtalanszor kell is beledögölnöd, de végül úgyis boldognak kell lenned!" (Ismeretlen szerző)

A lélekvándorlás gondolatában sokan pozitívumot látnak, mert úgy érzik általa, hogy van remény, hogy el lehet érni a célt, sőt, hogy végső soron arra vannak ítélve, hogy elérjék azt, mert addig és annyiszor kapnak új esélyt, amíg be nem teljesítik a küldetést. 

Kétségtelenül hordoz ilyen pozitív vonást is, azonban számomra valami mást is, valami végtelen negatívat és kiábrándítót. Mintha a lét egy olyan iskola lenne, ahol végtelen sokszor meg lehet bukni, végtelen sokszor lehet felgyújtani az épületet, megerőszakolni a diákokat, nem baj, majd a sokadik életben levezekeljük, megbánjuk, meghaladjuk. Ha az esély és a lehetőség korlátlan, akkor van idő, akkor semmi se számít. A lélekvándorlás olyan amerikai film, amiben a happy end mindenképp garantált, csak nem biztos, hogy az első epizód végén, hanem a főhőstől függően a negyedik, vagy a négyszázadik felvonásban következik be. Így persze nincs dráma, nincs bukás, nincs mélysége a dolgoknak, csak az unalom, amikor a vándor már sokadszor futja ugyanazt a kört, persze mindig egy kicsit másként, de ráérősen, hiszen annyiszor próbálkozhat, amennyiszer nem szégyell. Így válik minden súlytalanná, de ami bennem ezt a viszolygást ébreszti, az másokban boldog felszabadulást okoz. 

Azt szokták felróni a számítógépes játékoknak, hogy ott bármikor újra lehet kezdeni, ha nem tetszik a kialakult helyzet, tehát nem kell megküzdeni igazán a korábbi hibákkal, tévedésekkel, a döntések következményével, csak resetelni kell - az élet pedig nem ilyen. Nos, a lélekvándorlás képzete valójában azt jelenti, hogy a számítógépes játékoknak van igazuk, és az élet nem olyan.