"Ha gondolkozni akarsz felőle, tévedni fogsz. Nézz bele és láss!" (Zen tanítás)

A napokban játékosan összevitatkoztam egy ismerősömmel, akiről kiderült, hogy a Bhagavad Gitá-ra építi a világképét. Persze csak a szokásos módon, a nyugodt, jólétben tozbódó életének szeretne egy kis belső tartalmat, szóval nem igazán életfilozófia ez a számára, mint inkább lakásdísz. De ez most mindegy is. Kiderült az is, hogy az indiai védikus irodalmat meg nem ismeri. Ennyit a keresésről. Véletlenül (ezt persze ő is tagadná, hiszen a hozzá hasonlók számára nincsen véletlen) ez jött szembe vele, hát így maradt.

Van abban valami csodálatos, hogy többféle "szent hagyomány" áll az emberek rendelkezésére, van mihez nyúlniuk - az évezredek patinája, a kisebb-nagyobb alakok az emberiség történetéből tekintéllyel ruházzák fel ezeket a műveket, tehát valamiféle aurájuk, misztikájuk van a szent könyveknek, ami nem csak a terjedelmükből, életkorukból fakad, hanem a nyelvezetükből is. Van tehát valami, ami biztosnak, szilárdnak tűnik, persze csak akkor, ha nem veszünk tudomást az eltérő, ellentmondó, másféle, akár babonaként ható hagyományokról, amelyeket az időnek ugyanúgy szentesítenie kellene, ha az ember következetesen alkalmazná az elveket, amikre előszerettel hivatkozik.

Azonban nincs annál csodálatosabb felismerés, mint amikor az ember lefejti magáról a sokféle kondícionálást, és mint egy idegen, mint egy véletlen látogató néz körül előfeltevés nélkül, és hirtelen hangzavarrá válik minden, amely hangzavarban csak képzetek vitáznak, feszülnek egymásnak, és igyekeznek magukat igazságként feltüntetni. Elméletek helyett csak körbe kell pillantani üres fejjel, és minden ott van. Vagyis semmi. Vagyis van valami, amit csak akkor lehet látni, ha az ember kidobja a gondolatait, az előfeltevéseit, a vágyait, az érdekeit - meg magát is. A szavak és a fogalmak hipnotizálják az elmét.

Nincsenek szent könyvek.............