"Plótinosz saját téridőbeli jelenlétét lényegtelennek tartotta, nem szívesen beszélt a maga történeti létezésének akcidenciáiról." (Bertrand Russel)

Az emberi nem történetét sokféle kettősség jellemzi. Az egyik ilyen, hogy vannak, akik a saját személyes létüket lényegtelennek tartják, mert valami elvont, absztrakt filozfóiai (vallási) eszmét és igazságot keresnek, kergetnek, amihez a saját életük mindenféle esetlegessége nem ad hozzá semmit. Ettől persze nem szűnnek meg emberként élni, vagyis a keresésük közben továbbra is folyamatosan alakuló történetük van, ami a botlásokat, esendőségeket is magában hordozza, de azt, hogy hová születtek, milyen magasak, kik a szüleik, milyen események tarkítják az életüket, teljesen mellékesen kezelik. 

Azután vannak sokkal többen, akik akármilyen minőségben is gondolkozzanak, a világuk középpontjába mégis önmagukat helyezik. Számukra munkafogalom a sors, feladat, küldetés, fejlődés - mindezen fogalmak látszólag filozófiaik, valójában az öntételezés jegyében állnak. Ha el is emelkednek önmaguktól, ezt csak átmenetileg teszik, mivel mindvégig önmaguk esetleges létét akarják felfejteni, és az elvont, az általános csak annyiban érdekli őket, amennyiben választ kínál. Például a lélekvándorlást sem elvi szinten akarják érteni, igazolni vagy cáfolni, abban csupán eszközt látnak, amely ha segít(het) a jelenüket értelmezni, akkor igaz, ha nem, akkor hamis ("hülyeség"). Az előző csoporttal ellentétben, mivel a személyes létet fontosnak tartják, ezért az jellé válik számukra, egy kódolt üzenetté, amit meg kell fejteni. A történések, a hely, az idő, az emberek, a kor, ez mind róluk szól, nekik szól személyesen, mind fontos a szemükben, és ha megértik a saját létük esetlegességét, akkor teljesítették a házi feladatot. Mivel az elvontság nem érdekli őket, így fura módon arra se kérdeznek rá, ösztönösen nem kérdeznek rá, hogy mi értelme feltörni a saját létük kódját, és utána mi lesz. Homályosan az sejlik fel, hogy a boldogság, és ennyi elég is. 

Tehát ha végletesen akarok fogalmazni, van két csoport: az egyik az Igazságot, a másik a boldogságot keresi. Az egyik olyat keres, ami tőle független, rajta kívül és felette van, a másik meg önmagát. Mindkettő kudarcot vallhat persze, és olyankor a tünetek hasonlóak. El lehet veszíteni az Igazságot, vagy annak megtalálásanak reményét, és el lehet veszíteni a boldogság ígéretét is kilátástalanságba süppedve.