2016. nov 17.

Savanyú a szőlő

írta: Perceval
Savanyú a szőlő

Filozófiatörténeti művet olvasok. A szerző azon elmélkedik, hogy olyan korszakokban, amikor az ember azt érezhette, hogy tehetetlen, hogy nem képes a világra hatni, hogy eszköztelen, hogy a jövő bizonytalan és kaotikus, akkor a filozófia is hajlamos volt a világtól való elfordulásra, olyan válaszok és megoldások hirdetésére, amelyek alapvetően belső utat jelentenek, és az ember szuverenitására és magára utaltságára helyezik a hangsúlyt - szkeptikus, sztoikus, cinikus és nihilista filozófiákról beszélek. Tevékenyebb időkben, amikor a kornak dinamikája, célja, eszméje volt, amikor a politikai részvétel által az egyén is hatni tudott, legalábbis ezt érezte, akkor a filozófia is sokkal inkább a közzel kapcsolatos kérdésekre koncentrált. 

A szerző arra jut, hogy még a filozófus is, aki szélesebb és tágabb kitekintéssel bír az átlag polgártársánál, alig tudja magát kivonni a korból, a kor hat rá. Nincs ebben amúgy csodálatos, hiszen a filozófia is minden elvontsága és absztrakciója mellett lényegében reflektál a fennálló világra, ha másként nem, hát a kivonulásával, mert a kivonulás, az elkülönülés, a passzivitás is reflexió. 

Mindez azért fontos, mert én is - mint minden gondolkodó ember - szeretném (szerettem volna?) azt hinni, hogy amit elgondolok, amit vizsgálok, az a valóság, és érvényes megállapításokat tehetek róla. Közben folyton kísért a gyanú, hogy a saját helyzetem, a saját boldogulásom, az engem körülvevő világ pillanatnyi állapota, illetve rám gyakorolt hatása együttesen benne tart egy személyes mátrixban, és tol valamerre. Vagyis az érzéseim, a gondolataim sokkal inkább adottságok, és kevésbé én állítom elő őket. Inkább a saját gondolkodásom megfigyelője és lejegyzője vagyok, mint formálója. Persze nem fogom itt megoldani a filozófia örökkön visszatérő problémáját a determinizmus és a szabad akarat kérdésében, és már rég nem is vagyok abban az állapotban, hogy bármit is eldönteni akarjak. Már rég csak a problémafelvetést élvezem - a kérdésnél megállok, mivel nem hiszek a válaszokban. 

Nyilván én is elképzeltem és vágytam egy életet, ami nem valósult, vagy nem valósulhatott meg. Ebben a vágyott életben jogos emberi igények is voltak, de képzelgések, illúziók, lázálmok ugyanúgy. Akármilyen is volt az összetétele az igényeimnek, abban egészen biztos vagyok, hogy ha minden másként alakul, ma nem így és nem ezt gondolom a világról. Azzal élek jelenleg, hogy semmilyen mértékben nem tudtam hatni a saját szűkebb környezetemre se, nem tudtam észrevetetni magamat, nem tudtam érvényesíteni az értékeket, amiket képviselek - ebből a tapasztalatból pedig semmilyen más filozófia nem serkenhet, mint az ember magárautaltságának hangoztatása, a kivonulás, a rejtőzködés, a gerilla életmód hirdetése, a termékeny (!?) befeléfordulás, a belső út kizárólagossága.

Mit is hozhatnék ki ebből az elmélkedésből? Talán a kedvenc példámmal zárható ez a logika. A tölgy akárhol ereszt gyökeret, akármilyen körülmények között, attól még tölgyfa lesz belőle, nem képzelhető el soha, hogy zord körülmények hatására almafaként cseperedjen fel. Tehát van belső meghatározottsága. Azonban van külső is, mert a tölgy (akárcsak az ember) nem egy önmagában levő univerzum, hanem kapcsolódik a környező világhoz, a talaj, az időjárás, a körülmények befolyásolják, hogy meddig él, milyen magasra nő, és egyáltalán mennyire tudja kiteljesíteni azt a belső meghatározottságot, amit hordoz. Amíg hittem, azt is gondoltam, hogy Isten többet lát, mint az ember: az ember csak a megvalósult életet képes szemlélni, Isten viszont azt is, ami lehetett volna belőle megfelelő körülmények hatására, és az "ítéletnél" ezt is figyelembe veszi.

Szép parabola, de az ember nem "tölgy", vagy szeretnénk azt hinni, hogy nem az, hogy van benne a növényhez képest egy plusz tényező, az értelem képessége, amely mind a belső, mind a külső meghatározottságot képes felülírni a megismerés és a belátás révén, tehát az értelem a szabad akarat egyik fontos eleme. Már csak az a válasz nélküli kérdés, hogy van-e értelem, van-e szabad akarat, vagy alvajáróként bolyongunk a félhomályban, és gondolkodást álmodunk.  

Szólj hozzá