Egy dolog, egy olyan vélemény van, amire igazán érzékeny vagyok. Van olyan pont, amit megérintve rámszakad a kilátástalanság, az értelmetlenség és hiábavalóság érzése. Amikor azt mondják nekem, hogy nem fognak megérteni. Hogy amit mondok, amit képviselek, azt nem fogják megérteni. Hogy a látásmódom a dolgok túlbonyolítása. Ilyenkor mintegy megvilágosodásszerűen rámszakad a realitás, hirtelen szertefoszlik minden képzetem az értelemről és belátásról, és felismerem, hogy mindaz az idő, amit filozófiával, útkereséssel, gondolkodással, önvizsgálattal töltöttem, bizonyos értelemben öncélúvá vált, hiszen nem visszacsatolódik a "közösségbe", hanem elválaszt attól, különccé, érthetetlenné, elvonttá tesz. Tehát szigorúan véve senki másnak nincs hasznára, csakis nekem, ha lehet haszon mindez. Ha egyáltalán helyes haszonról beszélni. Így válhat alkotó és alkotás, gondolkodó és gondolkodás terméketlenné. Így válhat a világ idegenné, ahol csak átmenetileg és véletlenül tartózkodik az ember, és ezért már nincs a sikernek és a kudarcnak érvényes formája.