2016. nov 09.

Világok (h)arca

írta: Perceval
Világok (h)arca

Egy illusztrációt nézegetek: a döbbent, meglepett fiút szájon csókolja egy huncut, életteli, vagány sellő. A fiú csodálkozásán túl, vagy azzal együtt a kép könnyed, vidám, mókás, boldog. Az alkotó bizonyára játékos, vidám, talán még szerelmes is (mindig, alapjáraton), de legalábbis tele van életszeretettel. Igazából az összes képét ez hatja át. Még a "gonosz", dühös karakterei is mintha kimosolyognának a kép mögül, és ettől az egész elveszíti komorságát. 

Eltöprengek, és képzeletben mellé teszem a saját alkotásaimat, vagy azt a filozófiát, ami mögöttük van. Nálam soha nem tudna megjelenni mindez a könnyed és vicces és játékos szellemiség. Nálam a sellő soha nem csókolná meg a meglepett legényt, mert a sellő, csakúgy mint minden alakom, a szépség és a téboly hordozója, veszélyes kreatúra. Valahol azon a határmezsgyén, ahol az ördög és az angyal egybefolyik, ahol az ember isteni, de nem a szerethető, gondoskodó értelemben, hanem rémisztő és kegyetlen, de közben szép. A szépség az emberek szemében mindig a cukrozott, a habos, az egyértelmű, a vágykeltő. Nem ismerik a szépséget, ami félelmetes, ijesztő, beteges...........

Soha nem leszek képes olyan sellőt rajzolni, amelyik szájon csókol valakit, bárkit, és ez nem valami tragédiának a felvezetője, hanem a boldogságé. Azt hiszem, ezen az illusztráción keresztül kicsit szembesültem valamivel magamból.

 

Szólj hozzá