2016. okt 15.

Csatorna

írta: Perceval
Csatorna

Vannak közéleti emberek, akik iritálnak. Magamban folyton azt érzem, azt kívánom, hogy tűnjenek el. A sikereiket, a népszerűségüket, az önfeledtségüket meg nem érdemeltnek tartom, ezért mindig megmozdul valamiféle morális indulat, ha meglátom őket. Azonban ez hiába tűnik morális indulatnak, mélyebbről jön, mélyebbről buzog fel, és sokkal inkább van kapcsolatban indulattal, gyűlölettel, irigységgel, keserűséggel, mint józan és tiszta fejű ítélkezéssel valami magasabb nevében. Nem örülök ezeknek az érzéseimnek, de ezt emberinek tartom, és úgy tekintek rájuk, mint valami átvonuló borulásra. Távolságot tartok tőlük, és nem hagyom, hogy irányítsanak. Ez talán még mindig valamilyen jóra törekvés maradványa, amely meg akar felelni bizonyos etikai elveknek. Közelíteni szeretne hozzájuk. 

Ha olyan emberekkel akarok szembesülni, akikben ezek a gátak se fogalmi szinten, se célként nincsenek jelen, akkor közéleti emberek oldalát tanulmányozom, ahol megjelenik az ítélkező, lincselő, moralizáló embertömeg, hogy az indulatát, elfogultságát, irigységét, rosszindulatát kiélhesse, hogy századikként is eldobhassa a maga kis verbális kavicsát, hátha meg lehet alázni, el lehet taposni a vádlottat, hátha eltűnik végre, és nem irritálja tovább azokat, akiket mindenhogy irritál, még akkor is, ha történetesen igaza van, ha jól lát vagy csinál valamit. Mert legfeljebb majd fel lehet emlegetni a múltbéli botlásait, vagy valamilyen eltorzított ürügyet, kifogást. 

A verdiktek mindig számonkérőek, leereszkedőek, mindig megfellebbezhetetlen magasságból szólnak. Nincs bennük baráti tónus, megértés, érdeklődés, nem segíteni akarnak, hanem szembesíteni: aljas vagy, hazug vagy, korrupt vagy, buta vagy, hülye vagy, tehetségtelen vagy! Ezek a visszatérő elemek, amelyek kiüvöltenek a sorok mögül, meg az undor és elfordulás sistergése. Ha bárki komolyan venné ezeket az ítéleteket, "tanácsokat", azonnal el kellene takarodnia egy hegyi barlangba remetének, mert korántsem az dominál ezekben a megnyilatkozásokban, hogy a másik partner, aki esetleg tévedett, és ezt megvitatom vele. Nem, itt nincs szó párbeszédről, a hozzászólások hangneme nem is vár választ, csak azt, hogy a vádlott alázatosan lássa be, milyen utolsó egy alak. 

Undorodok az emberektől, mert igazán nem is számít nekik a másik, csak ürügy, hogy beletörölhessék az indulatukat, a frusztrációjukat, hogy valakin leverhessék a port. Soha nem értettem, hogy miért nem zavar senkit, hogy egy hosszú sorba áll be századikként, hogy eldobhassa a maga nyálkás és fekáliás kövét, hogy ő is megmondhassa, és ha olvassa az előtte szólókat, akkor nem azt érzi, hogy egy lincselés részese, hanem öröm tölti el, hogy mások is úgy látják, hogy megszületett valamilyen összefogás, aminek ő is a részese. A lincselés közösségi élmény, amelyben a résztvevők megtisztulnak, és nincs köztük jóérzésű ember, aki úgy látná, hogy ez már sok, nem kellene, hanem siet, hogy ne maradjon ki belőle. Hiányzik a mérték, az empátia, az emberség. 

 

 

Szólj hozzá