Sérelem van bennem és ezzel kapcsolatos bizalmatlanság valakivel szemben, aki fontos a számomra. Az ilyen helyzetek mindig szembesítenek a rettentő rossz beidegződésemmel, és ezen keresztül azzal, hogy az élettapasztalatomból fakadóan nem vagyok képes ezt jól kezelni. Abban a pillanatban, hogy meg kellene fogalmaznom azt, hogy mi bánt, miért bánt, és mik lennének az igényeim, hogy máskor ez ne sértsen, rám tör a nyomasztó érzés, hogy nincs értelme, hogy úgyse hallgatják meg, nem veszik figyelembe, nem fogják megérteni, nem akarják megérteni, vitatni fogják, felháborodnak, hogy miért láthatom így az egészet, miközben nem úgy van ahogy megélem, hanem úgy van ahogy a másik értelmezi, és csak úgy. Nem lesz enyhítő gesztus, csak fal, megszégyenülés, hiábavaló feltárulkozás. A megnyílás sebezhetővé teszi az embert, hiszen meg kell vallani azt, hogy gyengéje van, hogy panasza van, hogy akar és remél, hogy elvár, márpedig ma az ősbűn, ha elvárásom van valaki felé.

Megnyílni békében és elfogadásban lehet, háborúban azonban a test gyengeségét páncéllal kell takarni, háborúban nem lehet megnyílni, mert a megnyílás halál, sebezhetőség, megadás. Megnyílni társ és barát előtt lehet, ellenség előtt végzetes. Sokszor a társ és a barát is ellenségként viselkedhet, mivel nem tanulta meg, nem tudja, azt hiszi, hogy csak igazság van, azt hiszi, hogy csak szándék van, és hogy a szándék meg az ő igaza együtt mindent felülír, és ezekben a helyzetekben van igazság és van tévedés, vagyis azt, ami békítő és engesztelő helyzet kellene hogy legyen, átváltoztatja nyertes-vesztes, igazam van-tévedsz szituációra. Háború van tehát, és én nem akarom megvallani a sérelmemet, azt, hogy mi bánt, sőt, azt se, hogy sérelmem van, mert abból semmi jó nem sülhet ki. El kell rejteni, el kell rejtőzni............. Nem is az már a baj, hogy sérelmem van, hanem a tudat, hogy ezt így kell megélnem.