Az egyik rokonom nagyon idős már, és ennek megfelelően az agya és a hallása egyaránt erősen hanyatlik. Soha nem volt igazából okos, értelmes, illetve mondjuk ki, buta volt, amit távolságtartóan kezeltem. A lelkem mélyén zavart, ellenérzést váltott ki, de általában sikerült átsiklanom felette. Az öregsége azonban kihozza belőlem mindazt az eltemetett viszolygást, amit a butaság iránt érzek. A süketséggel határos nagyothallás fura módon szinte hatványozottan tárja fel az emberi értelem lomhaságát, és groteszkké teszi azt. Nem megrendültséget érzek, amiért a szellemi képességei hanyatlanak, hiszen igazából nem hanyatlanak, csak nyílt brutalitással nyilvánul meg egy bután leélt élet esszenciája, belőlem meg előhoz minden türelmetlenséget és feszültséget ezzel kapcsolatban. 

Azonban mégsem arról szeretnék elmélkedni, hogy egy alapvetően buta ember miként butulhat tovább az időskori hanyatlás során, hanem arról, amit soha nem tudtam a magam számára megoldani: miként árnyaljam az elvárásaimat az adott személy függvényében. Hogyan fogadjam el, hogy a családom, amelyet nem cserélhetek le, különböző képességű személyekből áll. Lehet-e tolerálni a butaságot, amely bizonyos értelemben igénytelenség is, hiszen nincs meg benne a többre, a jobbra vágyás, hanem kimerül a napi rutin szolgai végzésében, és mondhatni, a személyiségfejlődésnek nyoma sincs benne, hiszen valamikor ez a folyamat véget ért, megrekedt, majd ugyanazokkal a beidegződésekkel él végig egy egész életet. Bármilyen hatás éri, azt nem tudja úgy feldolgozni, hogy megváltozzon, hogy azt magába építse. Számára csak annyi az élet, hogy jó dolgok meg rossz dolgok egyvelege, és mindig ugyanazon a módon kezeli a dolgokat, mint aki egyszer megtanulta a szorzótáblát, és onnantól csak azt tudja alkalmazni mindig és mindenre.........

Szóval kell-e törekedni a toleranciára - ezt soha nem tudtam eldönteni -, vagy el kell menekülni. Persze a dolog másik oldala, hogy magamat okosnak tarthatom (a többség ugyanezt gondolja magáról), de minden okosnál van még okosabb, és én is megéltem, hogy lekezeltek, hülyeként és tudatlanként néztek rám. Megalázó volt, főleg mert mindig kételkedtem magamban annyira, hogy az egóm nem tudta ezeket a támadásokat könnyedén lerázni, vagy inkább úgy mondanám, hogy ha az ember elfogadásra és elismerésre vágyik, a támadó elutasítás, amely megkérdőjelezi az értékét, érzékeny ponton érinti. Ha remélünk valamit, kiszolgáltatottá válunk. Viszont remény nélkül meg mit akarhatnánk?

Tehát mint mindenki életében, az enyémben is ott van, hogy irritál a buta igénytelenség, és sért ha engem buta emberként kezelnek. Ebből a kettősségből az következik, hogy nem szabad lekezelni másokat, mert az nem jó, de a korrekt viselkedés mögött mégis ott van a butasággal szembeni ellenérzés. El lehet fogadni a butaságot ugyanolyan fogyatékosságként, mint azt, ha valaki mozgásképtelen? Azt gondolom, a butaság is fogyatékosság, mégsem olyan egyszerű, mert az amputált lábbal, az értelmi fogyatékossággal szemben ez nem szembeötlő és tapintható, ezért könnyen támaszthatunk vele szemben olyan elvárásokat, amelyeket képtelen teljesíteni. Azt hiszem, a butaságban nem is a sajátos fogyatékosság zavar, vagyis hogy képtelen megugrani egy szintet. Inkább az igénytelensége, hogy még odáig sem jut el, hogy többet akarjon - magától.

A családon belüli butaság egy kereszt, amit hordani kell. Sokszor olyan emberekkel zár össze minket a születés, akikkel két szót nem váltanánk egyébként, viszont ránk rója a vérből fakadó szeretet parancsát.