Az életben természetszerű és személyreszabott határok vannak. Egy sor dologhoz nincs jogom, nincs lehetőségem, nincs esélyem. Nem nekem való, nem tudnék élni vele, már megszerezni se, nincs kapcsoldódási pont, áthidalhatatlan távolságban van. Látom, de nem érinthetem. Akarom, de meg nem szerezhetem. Az emberi vágy azonban nem vesz tudomást a korlátokról, határokról, ha létezik valami, ami igazán szabad, amit semmi nem köt, az a vágyakozás (és a képzelet). Lehet vágyni a tiltottra, a bűnre, a lehetetlenre. Talán az élet szépsége, ha az ember beteljesíthetetlen vágyakat is átél, én azonban nem ezt az utat pártolom, ebben is a büszkeségét választom. Van abban valami emberi és szép, ha a hajléktalan vágyakozón nézi, amint az emberek önfeledten esznek az étterem teraszán, és közben rácsodálkozik egy másik világra, amiben ő idegen, és amiből száműzve van. Amit én hirdetek, az ettől eltér. Ha szembejön az a világ, amely idegen és elérhetetlen, amelytől tiltva vagyok, amely felé csak hódolatomat és vágyamat küldhetném, akkor inkább elfordítom a fejemet, inkább dacosan összezárom a számat, mert ha szembenállást valósítok meg azzal a világgal szemben, amely engem kizár, akkor nem leszek áldozat, és meg se alázkodok előtte. Nem kell hazudni a közömbösséget, csupán méltóságteljesen tartani kell a távolságot attól, ami nem az enyém. Legyen az vagyon, siker, nő, elismerés, érzés, barátság, társaság, közösség.