2015. máj 07.

Senki madara - egy drámai szerelem meséje

írta: Perceval
Senki madara - egy drámai szerelem meséje

187_daru_tnca.jpg

(Rófusz Kinga illusztrációja a könyvből)

 

Reflexív olvasói gondolatok

 

"Ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka!" (Idézet a műből)

A könyv (ismertetőt lásd az írás végén) remekül van megírva, az illusztrációk csodálatos egységet alkotnak a szöveggel, és be kell vallanom, erősen befolyásoltak amikor végül szinte hezitálás nélkül megvettem. Ezt azért kellett gyorsan leszögeznem, mert szeretném két részre választani a "kritikát", megkülönböztetve a mű értékelését attól, ami bennem mint olvasóban történt előtte, alatta és utána. Az alcímben meghirdetett szándékomnak megfelelően csak ez utóbbiról írnék.

A mű hőse "Tátos", aki végül is fiú és nem férfi (akaratlanul hangsúlyoztam ki ezt). A pusztában él egy kutyával pásztorként, állatokkal beszélget, illetve állatokat gyógyít. Nem utolsó sorban furulyázik. A fiú meglehetősen érzékeny, vagyis magányos, összetett belső világgal. Mindezek szorosan összefüggnek, mondanám. Ebben a töménységben és ábrázolásban nem tudott nem arcon csapni az amit én is művelek kisebb-nagyobb mértékben, de mástól, másnak a művében látni egészen döbbenetes szembesülés: a magány esztétikája.

Kívülről nézve a magányos ember, aki eljut az érzékenységben odáig, hogy eleven viszonyban áll a teremtett világgal, leszámítva ebből az embert, az kétségtelenül bolond. Nem, nem őrült, bolond. Sajátos, bezárult (befelé nyílik), révedező bolond. Különös, különc, ijesztő és szerethető (távolról, időnként, nehezen). Ha közel van is, még akkor is folyton a távolban bolyong. Ha néz, akkor meg magába szippant a nézésével, mert nem gyönyörködik, hanem a lélek mélyére pillant, "bámul" (nem idézet volt, hanem én ragasztottam rá ezt a kifejezést, ugyanis szerintem Tátos bámul, főleg, amikor a szerelmét figyeli). Tulajdonképpen nem is egy ember bámul ilyenkor, hanem a mezítelen lélek. Akárhogy is, zavarbaejtő ez a bámulás.

Rossz mindezt így sűrítve olvasni, ha olykor iszonyodtam a könyvtől, akkor valójában a magam világától, vagy inkább pusztájától iszonyodtam. A pusztában azonban nincsenek tükrök, mármint lelki értelemben, ezért Tátos nem láthatja magát kívülről, még akkor sem, amikor bekopogtat hozzá a szerelem, amely pedig olykor alkalmas a tükör szerepére.

Igen, a mű két részből áll. Az elsőben Tátos, a pusztai bolond sámán alakján keresztül merülhetünk el a magány esztétikájában, vagyis abban, ahogy a belső látás, a dolgokkal (állatokkal) való eleven, már-már mágikus kapcsolat tulajdonképpen mintegy felfedi a felszín mögötti fájóan szép világot. Felfedi, vagy megteremti, vagy odaképzeli. Játék a szavakkal: én azonban nem leszek döntőbíró. A másik rész maga a szerelem, ami már eleve betegesen indul, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy japán legenda feldolgozását olvassuk, tehát mondhatni mesét tartunk a kezünkben.  Tátos felfigyel egy fehér darura, és szinte azonnal beleszeret, bár ez nem mondódik ki, de kézenfekvő a következtetés. Folyton keresi, kutatja, követi, neki furulyázik, rá gondol, sóvárogja a jelenlétét, akarja. Egy darut.

Nem tudtam elkerülni, hogy analógiásan értelmezzem a művet már a harmadától. Tátos, mint már írtam érzékeny, magányos, szinte csak állatok veszik körbe (pásztor, de fura módon a nyáj nincs is jelen), állatokkal foglalkozik, gyógyítja őket, és furulyázik. Tátos az én olvasatomban a magányos lélek a belső pusztában, az állatok pedig az ösztönvilágot jelképezik, és másodsorban a természetet. Tátos tehát befelé fordult, nem egészen emberi létet valósít meg, hanem visszalép egy másabb szintre. A másabb szintet tudatosan nem nevezem alacsonyabb szintnek (bár autisztikusnak nevezném), mert bizonyos értelemben magasabb, gazdagabb (és szegényebb, szerencsétlenebb is). A furulyaszó nem beszéd, pontosabban mágikus beszéd, beszédet helyettesítő cselekvés. Nem is véletlen, hogy a fehér daruval való találkozás során veszíti el furulyáját, és onnantól nem is pótolja - bár néha eszébe jut, hogy kellene. A szerelem miatt és hatására a szó fontossága megnő - mindez törvényszerű, hiszen a szerelemben ott van a másik, akit meg kell szólítani. 

A szerelem ábrázolása és végkifejlete filozofikus, és fellebbent néhány fontos kérdést a szabadságról, a művészetről, az elengedésről. Mindezek azonban fontosságuk ellenére nekem egyáltalán nem fontosak most (már, sem), ami persze felveti, hogyan beszélhetek egy műről, ha a célját, a végső mondandóját félreteszem. Hát így. Csak. 

Bizonyára a nyugati elme arra van hangolva, hogy a szerelemtől egyfajta megváltást, gyógyulást reméljen - hát itt ezt nem remélheti. Egy pillanatig sem reméltem, mert bennem az első momentumtól úgy csapódott le a szerelem megjelenése, hogy ez egy drámai, tragikus, szenvedős és múlandó szerelem. Nem ér célba, nincs igazán egymásra találás, titok van, titkok vannak, fájdalom van, mintha mindenki tudná az első pillanattól, hogy mire megy ki a játék, hogy ez csak egy pillanatnyi csoda. Tudni lehet, hogy a lány valójában a fehér daru, de ez is el van hallgatva, Tátos sem mer szembesülni vele, illetve egy darabig nem is jön rá: kezdetben ott ül a lány mellette, és ő a darura gondol. Ez a szerelem engem nem melegített fel, inkább hiányoltam a magányos pusztai Tátost, aki állatokkal beszélget. Már időközben ezt sem teszi, mert belefeledkezik a szerelmébe: a puszta, az állatok, a (fantom) nyáj, a furulyázás mind eltűnnek. Már ennivalót sem kerít, úgyhogy egyre szűkösebben élnek. Fura, hogy a magány eleven gazdagságával szemben itt megjelenik a kifelé fordulás, a másik emberre koncentrálódás, ami boldogság, de elszegényedés és már-már beszűkülés (rászűkülés) is. Fel is merült bennem kérdésként, hogy ez mennyivel több, mint a magány eleven és érzékeny kapcsolódása a teremtett világhoz.

Ha az analógiánál maradok, akkor nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy Tátos, aki olyannyira korlátozza az emberekkel való kapcsolatát, egy daruba szeret bele, aki lányként jelenik meg később, majd visszavedlik daruvá, ami a természetes állapota. Tehát Tátos valamit felhoz az ösztönvilágból, azt megszemélyesíti, felemeli, rabul ejti, idealizálja, ám annak a lénynek ez nem valós természete, ezért vissza kell merülnie eredeti formájába. Vagyis ez a szerelem azért sem lehet gyógyító (ki gyógyítja meg a gyógyítót?), mert mintha ez is Tátos zárt világában menne végbe, bár kétségtelenül olyan űrt hagyhat maga után, aminek következtében végül az szét kell hogy törjön. Persze nem törik, csak átszellemül.

Mindez erősíti azt a benyomásomat, hogy ezt a szerelmet a fiú sóvárgása teremtette meg (vagyis ez nem igazi és kölcsönös szerelem), és ugyanez a vágyakozás idézte meg a lánnyá váló darut, akit ez a Tátosban élő mágikus és erőteljes érzés megigézett, tehát valamilyen értelemben csapdába ejtett, megfogott (ebből pedig előbb-utóbb szabadulni kell). Talán nem is véletlen, hogy a fehér daru átváltozása előtt ténylegesen csapdába esik, ahonnan Tátos szabadítja ki, miközben azzal a gondolattal játsszik, hogy el se engedi.

Továbbszőve a daru és a lány jelképiségét, arra kell következtetnem, hogy a lány egy másik Tátos, csak előrehaladottabb állapotban. Tátos még ember, aki egészen közel sodódott az állatvilághoz (és távolodott el az emberitől), de nem változott át. Még? A lány már állat, Tátos kedvéért visszatér, visszaváltozik, de sorvasztja ez a létforma, vissza akar bukni az ösztönvilágba, hogy szabadon szállhasson, táncolhasson. Csakhogy ez így az én értelmezésemben nem szabadság, hanem bezártság, kényszer, majdnem menekülés. Talán ezért érzem, hogy ez a mese nem felszabadít, hanem elszomorít. Valójában két magányos, sebzett lélek vergődése és szükségszerű elválása bontakozik ki a számomra, miközben ez a történet célját tekintve pozitív döntésként (elengedés) akar megjelenni.

Számomra a mese teljesen át van itatva fájdalommal, magánnyal, törékenységgel, érzékenységgel, és az ezekhez kötődő szépséggel. Rokonságom okán engem ez felkavart, arcul csapott, lehangolt, feldühített, szembesített. Roppant kíváncsi lennék rá, hogy normális emberre miként hatott, talán majd ezt is megtudom egyszer. A tippem az, hogy a történet finom szövésű szépsége miatt tetszhet egyeseknek, és a tudattalannal, a lélekkel való fájdalmas, felkavaró és magánnyal teli kapcsolata miatt idegenkedhetnek tőle mások. Kicsit elment magamtól a kedvem a könyv hatására, nem akarok Tátos lenni. Talán azt javasolnám zárásul a szerzőnek, hogy egészítse ki a címet, mivel a szereplők úgyis magányra vannak kárhoztatva: Senki madara és senki bolondja. 

Megjegyzés: direkt nem olvastam el semmilyen kritikát, interjút, olvasói véleményt a szöveg megírása előtt, hogy ne befolyásolja azt, ami tisztán bennem a könyv hatására megfogalmazódott. 

 

 Ismertető:

covers_341848.jpg

Senki madara

Rofusz Kinga rajzaival
Az első nagy szerelem örök. Szárnyakat ad, átformál, megtanít a másikra és önmagunkra. De mi történik, ha annak, akit szeretünk, titka van? Ha nem akar egészen a miénk lenni? Ha feláldozza magát értünk, de közben mégis megtartja a szabadságát? Szabó T. Anna (japán nevén Kyoko) egy érzékeny magyar fiú és egy rejtélyes japán festőlány szerelméről mesél egy keleti legenda alapján, egyszerre mutatva be a kamasz-szerelem időtlen idilljét és a művészlét küzdelmes mindennapjait. Mindenkinek szól, aki nem fél az ölelés erejétől, és kész megtanulni a lényeget: ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka.

A Magvető Könyvkiadó és a Vivandra Kiadó közös kiadása.
Szólj hozzá

magvető Szabó T. Anna Rofusz Kinga senki madara japán legenda ezer daru fehér daru