A fenti kép, pontosabban a csiszolt smaragd önkéntelenül is hatással van az emberre: kicsit olyan, mint az összesűrűsödött zöld fény, amely anyaggá változott. Azonban olykor találkozhatunk olyan lelkekkel, akik büszkén hangoztatják, hogy őket pénz, paripa, fegyver nem ejti ámulatba. Földi nagyság nem érinti meg őket, az arany és gyémánt csillogása lepereg róluk, mert ők a mesterkélt és mesterséges szépség ellen vannak, és csak a tiszta, a természetes, az eredeti hat rájuk. A csiszolt drágakő például nekik nem szép, maximum a csiszolatlan, a természetes, az emberkéz által nem érintett.

Valójában kár lenne szót fecsérelni olyan emberekre, akik nem őszinték, akik szerepet játszanak, akik becsapják magukat is, mert valahol és valamikor úgy döntöttek, hogy ők szembehelyezkednek valamivel, amit romlottságként érzékelnek az emberi létben, ezért nekik eleve nem tetszhet minden - erkölcsi megfontolásból.

Ha valaki ránéz egy ékkőre, sokszor a fény játéka, a csiszolt forma geometriai tökéletessége akkor is rabul ejti, ha teljesen megfeledkezik arról, hogy ez a szépség bizony akár egy vagyonba is kerülhet (a drágakő szépsége és hatása független az értékétől). Nem úgy ezek a szentek. A drágakő például elég drága ahhoz, hogy utálni lehessen - így gondolkodik a moralizáló esztéta. Bennük kifejlődött egy speciális szépérzék: ők sohasem csak a tárgyat látják, sohasem csak a csillogást, a fény játékát, az opálos, az áttetsző színek intenzitását, hanem rögtön és elsőre a tárgy értékét, és mivel értékes, ezért már bűnös és romlott is a szemükben. Az a fura, hogy ők mindenki másnál inkább számon tartják a dolgok értékét (pontosabban árát), és az ár fordított arányban befolyásolja a tetszési indexüket. Ők az egyetlenek, akik nem tudnak elvonatkoztatni attól, amit az a tárgy amúgy jelent, képvisel a világban.

Normál esetben a szépérzék, a rácsodálkozás ösztönös (és nem morális) folyamatként megy végbe, ami azt is jelenti, hogy tetszhet valami annak ellenére, hogy. Hogy romlott, hogy bűnös, hogy ártalmas szépség. Hogy vér tapad hozzá, hogy túl van értékelve, hogy van benne valami sötét igézet. Az őszintétlen emberekbe azonban mesterséges gátak vannak beépítve: a tudatuk irányítja a szépérzéküket, vagy legalábbis ők ezt állítják. Feltalálták a morális szépérzéket. Számukra erkölcsi hőstett közömbösnek maradni aziránt, ami népeket hoz lázba. Ez bennük a romlottság, a megrontott ösztön. Ezért nem természetesek (bár annak akarnak látszani), ezért hamisak, ezért nem emberek ilyen esetben, hanem szerepek. A szerep kívánja meg azt is tőlük, hogy miközben teljesen érdektelen egy társalgás szempontjából, ők mégis bedobják a beszélgetésbe, hogy "engem az ilyesmi dolgok teljesen hidegen hagynak". "Mit nekem a csiszolt gyémánt csillogása, a rubin izzása, ezek nem természetes dolgok, lenézem őket!"  

A körülállók megdermednek, mert egyrészt érzik, hogy itt valami nem őszinte dolog hangzott el, másrészt pedig azért, mert ez a kijelentés nem kevesebbet állít, mint hogy az illető erkölcsileg a táj fölé emelkedett, és erről rögvest hírt is ad a magasból. Tehát nem is annyira burkoltan önmagát erkölcsi talapzatra helyezi. Nem is a dolgokról szól elsősorban ez a kijelentés, hanem róla magáról: a "lenézett" és rá "hatástalan" gyémánt csak háttér az önarcképéhez. Nehéz az ilyen helyzettel mit kezdeni, kivéve, ha az ember rögtön őszinte csodálatát fejezi ki iránta, vagy szabadjára engedi az indulatait. Feleslegesen. Ha már valaki így pozícionálja magát, teljességgel lehetetlen őszinteséget kicsiholni belőle, beláttatva vele, hogy amit állít, az meglehetősen hamis és mesterkélt, hiszen nem kevesebbet kellene beismernie, mint hogy ő mégsem szent, nem morális és szakrális lény, akinek a szépérzéke is etikus és naturális. Tehát a legjobb, ha ráhagyjuk, különben lehetőséget adunk neki, hogy bizonygassa, ő tényleg az aminek láttatja magát: tiszta lélek, akit nem érint az emberi romlottság. "Ő más!" A bizonygatás pedig csak alkalom a számára, hogy még több erényéről hírt adjon. 

Valahol komikus is, ahogy a mesterkélt szépérzék (a természetesség nevében) szembehelyezi magát a "mesterséges" szépséggel (fura fogalompárosítás, hiszen a szépség megannyi formája létrehozott, nem természeti képződmény - de az ilyen ellentmondás a naturalista szenteket nem hozza izgalomba). Legalábbis azokban az esetekben, amikor az a szépség drága és "haszontalan". A természetesség prófétái rengeteg szűrőt hoznak létre magukban, ami lássuk be, nem éppen a természetesség velejárója.

A természetesség nevében hajlanak rá, hogy a természeti népekben a civilizáció által meg nem rontott ember prototípusát lássák, aki így morálisan több, mint a modern ember, de fura módon (velük ellentétben) éppen ezek a természeti népek hagyják egy drágakő (vagy üveggyöngy - nekik éppen azért egyformák ezek a dolgok, mert nem értéket látnak, hanem csak a hatást) csillogását gyermeki módon hatni. Éppen azért, mert a természetességet vallássá tevőkkel ellentétben ők valóban természetesek, és nem rontja meg a tudatukat, a lelküket valamiféle önkényesen összeállított szempontrendszer. Ők tényleg őszinték.